Impresszum
Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás.
© 2016 novum publishing gmbh
ISBN Könyv: 978-3-85438-716-9
ISBN e-book: 978-3-7103-1844-3
Lektor: Lachnerné Ár Gyöngyi
Borítókép: Benyák Attila
Borítóterv, layout & szedés: united p. c. kiadó
Illusztráció: Magyar Júlia (16)
www.novumpublishing.hu
Tartalomjegyzék
Impresszum
Köszönetnyilvánítás
Az Előszó előszava
Előszó
A Bell boszorkány
Az ezer kígyó földje
A falánk és a fánk
Egy könnyed órában
Az eleven sírja
Hangok a csendből
Vadászút
A hitautomata
Lelki szemek
Elvert és „elvermelt”
Deruntho
Az ördög szemei
Csontváz a házban
A legritkább
Az első ösvény
Vannak még boszorkányok
Köszönetnyilvánítás
A szerző köszönetet mond:
Magyar Júliának a remek rajzokért, ötletekért, javaslatokért,
és annak a néhány körülöttünk „élő” holt szellemnek…
Martin Cuckoo-nak a beszédes bevezetőért…
King Diamond zenekarnak, és a Pilis-hegységnek.
Ismerősöknek, családtagoknak.
És a még jól működő végtagoknak… (kéz és láb stb.)
Az Előszó előszava
Éppen két hete történt meg velem, hogy nagyon megijedtem. A helyi Patológiáról kerestek telefonon, hogy menjek be, mert azonosítani kéne valakit. Már persze, ami megmaradt belőle…
Bevezettek remegő lábakkal a boncterembe, ahol is egy kiterített hulla hevert az egyik tálcán. Olyan barátom-forma alak. Egy holttest, akinek teljesen elégtek valami autóbalesetben a papírjai. A személyijéből csak az A. B. monogramot lehetett nagy nehezen kibetűzni, mert az irat többi része teljesen a lángok martalékává vált…
Nem tudtam ekkor, hogy nem az én szeretve tisztelt Andrew barátom hevert-e ott a tálcán új, elszenesedett kísérleti tüzelőanyagképpen, hanem egy, a felismerhetetlenségig tropára égett ember, kezeiben egy olvadt s körmeire égett mobiltelefont szorongatva. Nyilván lázasan próbált valamiféle segítséget hívni.
Nagyon sajnáltam ekkor a barátom és a mesterem. Hiszen azt hittem, hogy az ő halhatatlan teteme felett állok éppen, és ez nagyon lesújtott… már kezdtem kétségbeesni, valamint súlyos gyászkönnyeket hullajtani, és megszervezni valamiféle szép temetést, hatalmas tort a tiszteletére, meg a közelgő születésnapjára valami fekete tortát, amikor is váratlanul megszólalt a maroktelefonom.
Rezgett a zsebem ezerrel, akár a lábam, és nagy meglepetésemre ő volt az a vonal túlsó oldalán! Milyen nagy lett az örömöm, de ugyanakkor a bosszúságom is. Andy barátom ekkor valami rendelőből hívott, és nagyon riadtan beszélt. Gyorsan elhadarta azt, hogy egy kisebb baleset történt vele, azaz elvágta az ujját.
Hát még nekem hogy kivan! – mondom neki, és elmesélem mintegy dió(fakoporsó) héjban a velem megesett kellemetlenséget. Ő csak erre megvonta a vállát, és nemes egyszerűséggel felkért eme előszó megírására…
No, de nem szeretném tovább kerülgetni az égett hullát a boncasztal körül, sokkal inkább elgondolkozom a távozáson…
Előszó
Barátom, mesterem és írótársam kért fel arra, hogy valamiképpen méltassam könyvét, és én a fentebb ismertetett furcsa körülmények között nagy örömmel mondtam azonnal „igent” kérésére. Természetesen egyéb esetben is vállaltam volna az előszó megírását, de olyan nagy örömmel töltött el az a tény, hogy a példaképem úgy él és virul, akár egy régi olajfestmény ducira hízott meztelen macája, hogy azonnal rávágtam, akárcsak a halottra a lepedőt…
Nem csak azért örülök ennek a kötetnek, mert ezt az egykori mesterem írta, aki engem megtanított előbb írni, aztán meg olvasni, vagy fordítva? Ejnye… no! De a lényeg a lényeg: nem sok olyan tartalmat ismerek, ahol az inas hálás feladata dicsőíteni egykori mesterét. Itt azonban így van. De nem is húznám tovább a szavakat, inkább elmondanám önöknek, hogy mire számíthatnak eme könyv olvasásával és forgatásával kapcsolatosan.
Külsőre éppen olyan ez, akár a többi könyv, amelyet a kezébe vesz a kíváncsi olvasó, de belül azért kicsit mégis más. Ez a kötet ugyanis egy igazi mestermű! Egy olyan alkotás, amely nem hiányozhat egyetlen valamirevaló, bútorápoló áztatta vagy éppen szúette, gyertyaviasszal bevont könyvespolcról!
Ezek a novellák érdekes, tanulságos, ugyanakkor drámai, néhol humoros kis egyveleget alkotnak, melyek – még ha jó részük kitalált is –, akár meg is történhetnének véletlenszerűen, ha nem is mindennapjainkban, de egy-egy különös alkalommal. Álmainkban olykor hasonló események zajlanak, csak nem mindenre emlékszünk, amikor felébredünk. Van, amelyre viszont igen, és többnyire a rossz álmainkat szeretnénk inkább elfelejteni.
Talán ez a kötet is ilyen. No, nem arra gondolok, hogy „felejtős” lenne, sokkal inkább megmarad az emberben valami az elolvasásakor… Ha ez így van, akkor a szerző elérte a célját.
A kötet címe arra utal, hogy ez valóban egyfajta válogatáskötet a mester tollából, és sokoldalú írói munkásságának jelentős szakaszaiból nyújt egyfajta válogatásképpen különféle furcsa „adalékot”.
Van két olyan mű is, amely csupán feldolgozás, hiszen egy ismertebb kis rémtörténetként szállt szájról szájra, csak nem akadt eddig még olyan krónikás, aki vegye a bátorságot, és lejegyezze valami papírra.
Nos, Andy Barranco barátom viszont megtette… Újraírta, modernizálta, és a saját remek gondolataival ruházta fel ezeket a műveket. Ilyen feldolgozás-történetek a kötetben szereplő Bell boszorkány, és a Csontváz a házban, de a saját írások is mondhatni, hogy ezt a fajta, leginkább misztikus vonalat követik. Tehát ha csak néhány szóval kellene a könyvet jellemeznem, akkor azt írnám rá, hogy sötét és misztikus, de ugyanakkor mégis egy könnyed olvasmány ez.
Úgy gondolom, igen széles a választék, s talán itt egy olyan művel állunk szemben, amely bizonyos szempontból újraértelmezi, de lehet, hogy modernizálja is a horror műfajt, visszanyúlva a XIX. századi angol gótikus irodalmi gyökerekig.
Barranco jól ötvözi a különböző fantasyelemeket a klasszikus horrortémákkal, így olyan elegyet alkotnak művei, amely méltán színesíti a kötet írásait. Andy Barrancóra már egészen fiatalon nagy hatást tett Bram Stoker Drakula című vámpírregénye, és egyéb nagy klasszikusokat is említhetnék, de felesleges.
Ennek a könyvnek ugyanis ki kell állnia az idő próbáját, akár egy időtlen időkig a sírjából visszatérő, folyton vérre éhes vámpírnak. Ha ez esetleg nem így lesz, nos, a szerzői kudarc bizony nem más, mint egy nagy fakaró döfése egyenesen a szívbe…
Martin Cuckoo
A Bell boszorkány
A történet, amelyet az alábbiakban közreadok, mind az utolsó szóig igaz, maga a valóság. Egy olyan valóságos, ám mégis hihetetlen esemény, amely felbolygatta a huszadik század civilizált, s rohamosan fejlődő Amerikáját.
Jason Bell vetette papírra ezt a különös történetet egykor, így nem célom sem megcsonkítani páratlan írását, sem pedig átfogalmazni sorait, hiszen ezzel mindezek hitelességét rontanám. Csak a nyelvezetet írtam át a mai olvasók számára.
Álljon itt úgy, ahogyan jómagam ezt az írást megtaláltam egy ódon városi ház padlásán, régi holmik között, néhány nappal ezelőtt, ahová beköltöztem 1998 szeptemberében.
A. B.
Az 1821-es esztendő novemberét írjuk. Ekkor határoztam el magamban, hogy ideje végre papírra vetnem az éveken át a családunk körében tartó, nem kevés borzongással átélt szörnyűségeket. A szörnyűségeket, amelyek átélésekor csupán épphogy elhagytam a gyermekkor küszöbét, és alig húszéves fiatalemberként kellett mindazokkal a dolgokkal szembesülnöm, mint a szüleimnek.
Természetesen öcsémnek sokkal rosszabb volt a helyzete, hiszen a fokozatosan átélt félelmetes kalandok erősen megviselték az idegrendszerét, de szerencsére azonban ennek mára már nincsenek maradandó nyomai.
A tanulásból kiesett három esztendő sajnos jelentős mulasztás ugyan, ám mindenképpen szükségszerű volt, hiszen képtelen voltam testvéremmel együtt iskolába járni az odahaza átélt borzalmaktól. Bár a tanulmányaimat félbe kellett hagynom, azonban olyan vagyok, aki a tanulást tekinti fő céljának, és aki mindent megtesz azért, hogy sikeres vizsgákon legyen túl.
Hogy miért vetem papírra azt a sötét titkot, amellyel ifjúként pontosan négy évvel ezelőtt, 1817 nyarának egyik éjszakáján kellett szembesülnünk?
Sok hasonló mendemonda kezdett keringeni az idő tájt, és még manapság is hallani hasonlókról, melyek többsége sajnos erős túlzás, és csaknem minden alapot nélkülöző kitaláció. Teszem ezt azért, hogy családomról elterjedt kósza híreket valamennyire cáfolva leírjam a teljes igazságot, egy nagyobb gyermek szemével, és azért, hogy eme írásomat örökül hagyjam az utókor számára.
A történet megismeréséhez tudnia kell kedves olvasómnak, hogy egy hatalmas farmon élt a már idősödő Jack Bell – aki az apám –, a családjával. Ő egyszerű farmer volt, állatokat tartott és növényekkel foglalkozott. Bár, valamikor még az ő apja, valamint ő is megpróbálkozott fiatalkorában az aranyásással a messzi nyugaton, ám nem vitte valami sokra.
Anyám, aki már túl volt a fiatalságán, derékig érő aranyszőke haja kissé őszbe változott, ám arcának formája és fiatalos tartása megőrizte ifjú vonásait, és szeme kék színe is ugyanúgy csillogott, mint régen.
Sokáig nem tudtunk szüleink titkairól, és a korábbi egyéb furcsaságokról.
Mint már korábban említettem, 1817. egyik fülledt nyáréjszakája volt az, amely megváltoztatta a családi fészek meghitt csendjét és békés világát. Ezen az estén bizony olyasvalami történt, amelyet nem értettünk s nem fogtunk fel azonnal, és amely ettől kezdődően csaknem mindennap megismétlődött a maga változatosságával és rendszerességével.
Akkor este a családi asztalnál ültünk éppen, és a vacsoránkat költöttük el, mikor odakintről nagyon furcsa zajokat, zörejeket hallottunk, amelyek nem hasonlítottak az általunk ismert zajokhoz. Nem tudtuk mire vélni a zajforrás okát a további eltelt percek után sem. A rémisztő zajáradat nem maradt abba, hanem folyamatos, és egyre hangosabban hallható lett.
A kintről beszűrődő hangok egyre közelebb jöttek, mintha már a ház falai kísértenének. Kopogások, zörejek, tompa ütések, melyek egyre borzalmasabbak, hangosabbak voltak. Szinte lüktetett a levegő, ahogy lassan körülvett minket, mintha már mindenhol ott lenne.
***
Másnap este vacsoraidőben ismét újrakezdődött minden, és az ezután következő alkalmak az elsőnél sokkal borzalmasabbak voltak. Sokkal több minden történt, olyan dolgok, amelyeknél az emberi értelem csődöt mond, és valami ismeretlen jelenség létezését igazolják. A titokzatos neszek ismételten odakintről hangzottak fel újból, majd már a házon belül folytatódtak. Lenn a pincében felhangzó reccsenések mintha óriás-léptek zaja lett volna az onnan felvezető rozoga falépcsőkön, a kamrában pedig koppanások hallatszottak.
Nagy zajt keltett a konyhában, majd egy különös alak jelent meg a semmiből a szemünk előtt; egy olyan lény, amelyet még sohasem láttunk, de nem is hallottunk még csak hasonlóról sem. Alig volt nagyobb egy kisebb borjúnál, ám ennek hat, patás lába volt, vastag, szinte drótszerűen csavart fekete szőr borította tetőtől talpig, és egyetlen fején mindenféle irányban csavarodó két szarv állt ki. A félelmetes jelenség széles szájából egy ipszilon alakú, vörös színű (kígyó) nyelv járt ki-be. Hosszú sörtékkel borított farka volt, akár egy majomnak. Tekintete félelmetesebb volt minden külső jegyénél. Tűzpiros szemek izzottak sötét szemgödrében, szinte pokoli kegyetlenséget sugározva felénk. Hangja rekedtes, de magas, síron túli volt.
Mi, alig tizenöt-tizenhat éves gyerekek, borzasztóan féltünk. Anyánk védelmet nyújtó karjai közé szaladtunk, és mindketten keblére hajtottuk a félelemtől dermedt arcunkat.
A harmadik éjszaka viszont úgy maradt meg az emlékezetemben, mint egy borzalmas rémálom. Mintha csak egy utazás lett volna a pokol felé, skarlátvörös földig érő függöny mögé, ahol a rémségek valóságos tárházára lelt ijedt pillantásunk.
Nem értettünk az egészből semmit. Az idegen lény rendszerint mindennap megjelent a szokott időben, és folyamatos lármájával nem hagyott minket békén.
Apám arcán látszott, hogy folyamatosan őrli magát gyötrő kétségeivel. Amikor először jelent meg a félelmetes látogatónk, apám arca szinte halottsápadttá változott, és mi ketten öcsémmel hiába faggattuk, nem árult el semmit mindabból, ami a szemünk előtt játszódott.
– „Majd elmegy, s nem jön többé!” – hangoztatta. – „Ne féljetek tőle!”
Ez azonban sem engem, sem öcsémet nem nyugtatott meg, s szemmel láthatóan anyánkat sem.
Hamarosan a képek és hangok mellé érthetetlen, suttogó szavak is társultak egy halovány füstalakban. Az előszobában megjelenő nő halálban megszürkült, öreges arca mindenféle rémes vágásokkal volt tele. Félelmünkben csaknem kiszaladtunk a szobából, ám valami mégsem vitt rá erre a cselekedetünkre. Egyszerűen nem vittek a lábaink előre, csak álltunk ott meredten, a jelenséget nézve.
Nem értettük, hogy mi is történik velünk a házunkban, amely eddig olyan békés és meghitt otthonnak számított.
Ekkor, mikor eltűnt a jelenés, apánk továbbra is makacsul hallgatott, amikor öcsém és én megostromoltuk kérdéseinkkel. Hiába faggattuk, könyörögtünk neki, ő nem volt hajlandó közölni semmit velünk. Eszembe sem jutott, hogy apámnak titkai lehetnek, még anyám előtt is. Igazából nem értettem apám viselkedését, ma, a dolgok ismeretében viszont már teljesen megértem, hogy miért volt olyan hajthatatlan.
És ez bizony így ment a következő napokban, heteken keresztül – az otthonunk valóságos pokollá vált esténként.
Egyik este azonban sokkal közelebb kerültünk a dolgok megismeréséhez, mint eddig bármikor. A házban ismételten hatalmas zűrzavar uralkodott. Nemcsak a már jól ismert zörgő, dobbanó hangok, hanem a kísértet mély, reszelős suttogása, de különböző furcsaságok történtek körülöttünk. Cserepes virágok zuhantak le az asztalról, akár egy földrengéskor közben, tárgyak repkedtek a levegőben szédítő gyorsasággal. A szekrényajtók ki- és becsapódó hangjai, a deszkapadlón nyikorgó lépések zaja a sötétben, s a fal reccsenése mind próbára tette apám idegrendszerét és a mi tűrőképességünket, már hosszú éveken keresztül.
A jelenség ekkor nem mutatkozott, továbbra is láthatatlan maradt, azonban reszelősen mély, nevetős hangján egyszer csak közölte velünk:
– „Én az öreg Kate Bell vagyok, a boszorkány, és elhatároztam, hogy amíg csak lélegzik, a vén Jack-et kínozni és kísérteni fogom!” – A reszelős szavak elhaltak, de még sokáig ott úsztak körülöttünk a szoba levegőjében. A konyhában repkedő tányérok és evőkanalak nagy csörömpöléssel zuhantak a kövezetre, majd ezután minden elcsendesült…
Ezen az utolsó estén azonban csaknem választ kaptunk minden körülöttünk történő eseményre. No, nem apánktól, hanem magától a kísértettől.
Apánkon idővel nemcsak a gyors öregedés nyomai, de az őrület jelei is kiütköztek. Makacs hallgatása talán csak még inkább gyorsította ezt a folyamatot, hiszen magába fojtotta a titkát egészen haláláig. Végül 1820. december 18-án összeesett a boszorkány egy újabb látogatása által, és meghalt. Ekkor nagyon reméltük, hogy a szellemet már soha többé nem látjuk viszont, és nem is hallunk felőle, ámde vártuk titokban azt, hogy visszajöjjön, és választ adjon megválaszolatlan kérdéseinkre…
Vajon miért üldözte haláláig apánkat? Mit tett apánk Kate Bellel, és egyáltalán ki ez a nő?
Később ugyan még egyszer megjelent a boszorkány, ám nem úgy tűnt, mint aki megbocsátott volna nekünk apánk halálával. Ugyanúgy viselkedett a házban, mint legelső alkalommal azon a nyári estén, amikor még gyerekként érzékeltük síron túli hatalmát. Annyira borzalmas volt ez a találkozás, hogy úgy határoztunk, lebontatjuk a házat, és a farmot eladva máshová, talán a városba költözünk. A ház bontásakor – mintegy véletlenszerűen – behorpadt az egyik téglafal a pince környékén, majd a feltáruló keskeny és szűk, homályos üregben emberi csontokat és ruhadarabokat találtunk. Az emberi csontváz szétomlott ugyan, azonban az áldozat feje sehol nem volt. Kissé beletúrva a homályos kőodú humusztalajába, a koponyát úgy harminc centi mélyen megtaláltuk. Elég rossz állapotban találtuk: ketté volt törve az orránál hosszában. Olyan látvány volt, mintha valaki kettéhasította volna valamilyen hegyes szerszámmal.
Ekkor már nem volt kétséges előttünk, hogy a lábainknál heverő áldozat maga Kate Bell megmaradt földi maradványai. Hogy miként került ide, és miféle szörnyű titok a teljes igazság, azt apánk magával vitte a sírba… a sírba, ahová az áldozat juttatta őt is.
Intézkedtünk Bell boszorkány hagyományos eltemetéséről a helyi temetőben, hogy soha ne térhessen vissza holtából, és örökre nyugalmat leljen apánkkal együtt.
***
Mint utólag kiderítettük öcsémmel, hosszas utánajárással, a városházi irattárban fellelhető írásos bizonyítékokból, Kate Bell apám nővére volt. Kate különös viselkedése, valamint már ifjú lány korában ismert kegyetlenkedése, s boszorkányos praktikái hamar félelemmé változott mind szűkebb családja, mind pedig az emberek szívében. A családi örökségből egészen korán, még nagyapánk halálakor a család kisemmizte, és teljesen elzárkózott tőle.
Az iratokból így arra következtettünk, hogy apánk nem akart lemaradni az őszerinte csakis őt illető nagy örökségről, így nem látott más megoldást maga előtt, minthogy megölte Kate-et, majd elhelyezte az akkoriban épülő családi ház pincéjének egyik oldalfülkéjében. Lezárta örökre mind magában, mind a fal mögött a nagy titkot, és sejtelme sem volt arról, hogy majdan a halott boszorkány szelleme visszatér holtából, hogy a halálba kísértse őt…