reading

Első fejezet

A lány, aki meg akar halni,
csak nem jön össze neki

Rémes reggel. Rémes nap. Rémes család. Rémes élet. Mi a fenének kell mindezt elviselni? Tényleg egy jobb utóélet vár azokra, akik végigszenvedik a földi poklot? Mert ha ez tényleg így van, akkor nekem baromi jól kell majd élnem, ha végre meghalok.

A házunk átlagos, semmi extra. A legtöbb mendersonville-i lakosnak ilyen van. Figyelem! Városkám neve nem összetévesztendő az Észak-Karolinában található Hendersonville-lel. Bár… Mindegy. A lényeg, hogy ez Ohio állam. Dögunalom.

Szóval, a házunk egyszerű családi ház. Fehér kerítés, precízen lenyírt fű, pár lépcső a verandáig, alatta virágágyás. Tipikus. Két szint, alul nappalival, nyitott konyhával, mosdóval, dolgozószobával, mosókonyhával, hátsó kijárattal a hátsó udvarra. Felül a sárkány és a mostohaapám hálója, az a fő háló, a legnagyobb. Aztán a kisöcsémé, Ericé, majd az enyém, és végül a lezárt szoba. Mondtam, tipikus.

A környéken mindenki ugyanolyan házban lakik, a miénk is csak egy a sok közül. Zászlóval, meg ami kell. Annyi az eltérés, hogy a mi falaink vörös-fehér festékkel vannak lemázolva, a többieké meg sárga, kék, zöld, meg ami tetszik nekik. De a közösség nagyon összetartó, ami azt jelenti, mindenki tud mindent, és amikor csak tehetik, beleütik az orrukat mások dolgába. Ez a normális, nem igaz?

Sikerült fél tízkor felébrednem, ami igazi rekord. Tizenegy óra előtt még nem keltem fel. Legalábbis az utóbbi egy évben. Magántanuló voltam, és az igazság az, hogy élveztem. Már amennyire bármit is élvezni tudok manapság. Itthon, a szobámba zárkózva töltöttem el ezt az évet, miközben a magántanáraim jöttek-mentek. Nem volt velem gond, mivel eszes lány vagyok, meg amúgy is, inkább tanulok, mint hogy megöljön az unalom. Ez rossz poén. Ha az unalomba tényleg bele lehetne halni, akkor én már tuti kipróbáltam volna. De ez lehetetlen.

Az a szeplős kölyök, akinek nem tudom a nevét, ezért úgy hívom, szeplős kölyök, már megint a házunk előtt tekerte a bringát. Legalább hússzor ment el a házunk előtt, holott a műszakja már lejárt. A nyári szünetben ő szállította ki az újságot. Jó kis meló lehet: korán kell kelni, a dög melegben hajtani, éhbérért. Ezt nevezem én rabszolgamunkának. De, mint mondtam, ekkorra már mindig lerendezte a szokásos köreit, mégis előttünk cangázott, ami azt jelentette, hogy kíváncsiskodik.

Nem csoda. Biztosan nem ő az egyetlen. A nyári szünetnek vége, és a szüleim pár napja megjelentek Mendersonville jobb nevű középiskolájában, a Breston Moore-Menderson Gimnáziumban. Van egy másik suli is, a Preston Fayhem, de az délre, és oda amúgy is a szegényebb kölykök járnak. A lényeg a lényeg, a szüleim kijelentették nyár elején, hogy éppen itt az ideje, hogy újra suliba járjak. „Vissza kell térnem a közösségbe”, meg a többi hülye duma. Ezért hát felkerekedtek, és bementek az igazgatóhoz közölni, hogy szeptemberben visszatérek.

Nem kérdezték, mi a véleményem, de ez nem is igazán szokásuk. Vagyis, a mostohaapám jó fej, ő mindig érdeklődött, hogy mi van velem, hogy érzem magam, de a sárkány nem. Ha nem derült volna ki, ő az anyám. A vér szerinti. Bár ez kész csoda, mivel ha nem lenne rá bizonyíték, esküdnék rá, hogy engem elcseréltek a kórházban.

Ezért bicajozik előttünk szeplős kölyök. Tudni akarja, hogy az utolsó évemet tényleg személyesen töltöm-e le abban az oktatási célra létrehozott börtönben.

A hír igaz! Menj, és szórd az igét! Hayley „Hercegnő” Pierce hétfőn visszatér a társadalomba, és elvegyül a nép között. Sírni lett volna kedvem. Belenéztem a tükörbe, és csak bámultam magam. A hajam okés, kicsit megnőtt. Amikor legutóbb levágattam, rövid stílusra utaztam, de most már a vállam alá ért. A lila hajfesték, ami a hajfestékes doboz szerint viola, még nem kopott le, ezért köszönetet kell nyilvánítanom a cégnek, ami forgalmazza. Azt írták, tartós hatás, és lásson a világ csodát, ők tényleg nem hazudnak. Betartják az ígéreteiket.

Felvettem a fekete szemceruzát, és kihúztam a szemem. Átlagos barna szemek, de egy kis tuninggal máris különlegesebbek lesznek.

A szekrényhez léptem. Mégsem mehetek le pizsiben reggelizni. Bár régen nem reggeliztem már, mert nekem az ebéddel kezdődött a napom. Kivettem az első farmert, ami a kezeim közé akadt, és a rózsaszín topomat. Ez pont jó lesz. Mindjárt itt az ősz, de ezt nem igazán lehetett érezni. Meleg volt aznap is, aki meg be mer szólni, csak mert tizenhét évesen szeretem a rózsaszínt, annak beverem az orrát.

Átöltöztem, és egy jó nagy sóhaj kíséretében lecammogtam a lépcsőn. Eric vidáman falta a kedvenc csokis zabpelyhét, miközben meséket nézett a tévében. Hatéves csodakölyök, aki tudja, hogy a televízióban látott dolgok nem igaziak, de azért nagyon meggyőzőek, ezért néha becsapódik. Például, amikor a kutyakajás reklámban a kutya arról beszélt, milyen fincsi a Willy marhafalatkás szárazeledel, olyat akart a mi kutyánknak is, és miután megkapta, nem értette Blöki miért nem mosolyog, mint a reklámban levő Willy. Elmagyaráztam neki, mire ő szégyenlősen elmosolyodott, és annyit mondott, újra becsapta a tévé. Eszes kölyök volt, csak még könnyen befolyásolható.

Kishercegnek hívom, mert tényleg olyan, mint egy herceg, törpe kivitelben. Szőke haj, kék szem, arany pofika. Tiszta apja. A mostohaapámnak is ugyanolyan szőke haja és kék szeme van, ellentétben anyámmal, a sárkánnyal. Az ő sötétbarna haja és barna szeme sem közel, sem távol nem jelzi, hogy ő a kis Eric vér szerinti anyja, pedig ő az.

Én viszont le sem tagadhatom őt. Vagy az apámat, aki meghalt, amikor még csak öt voltam. A sárkány tízéves koromban házasodott újra. Eleinte nem örültem neki, de Noah meggyőzött, hogy nem lesz semmi baj, mert lecsekkolta a pasit, és jó fej. Akkor Noah tizenhárom volt. Nagyon hasonlítottunk. Imádtam. Mivel csak három év volt kettőnk között a korkülönbség, mindent együtt csináltunk. Még barbiezni is hajlandó volt velem, amikor ahhoz volt kedvem, én meg cserébe segítettem neki faházat építeni. Az most Eric bázisa. De Noah nincs már. Egy éve nincs már.

Leültem az asztalhoz, és öntöttem magamnak is a csokis zabpehelyből. Az öcsém tett függővé. Korábban csakis a fahéjasat szerettem, de most már nem tudnék meglenni csokis falatkák nélkül. Az anyám éppen mosogatott.

MaryAnn Pierce volt a legfelszínesebb nő, akit egész életemben ismertem. Közeledett a negyvenhez, és elkezdett őszülni, ami nem csoda, tekintetbe véve a történteket, de ő ezt ügyesen leplezte. Hajfesték, lágy smink, divatos ruhák és drága ékszerek. Mindent megtett, hogy csak harmincnak tűnjön.

– A fenébe! – szitkozódott. – Letörtem a körmömet. Most mehetek vissza a manikűröshöz.

Na, ja, meg ez is, a csini körmei, amiket heti rendszerességgel újrafestetett. Mindig is csinos volt, aki törődik a külsejével, de a múlt év tragédiája után sutba dobta a felszínes mázat. Teljesen leépült. Hagyta, hogy a haja lenőjön, a körmei betörjenek. A sminkelésről is letett, és a ruhái olyan egyszerűek lettek, amilyeneket a helyi vallási fanatikusok, a vénlányok szövetsége is hord. Szerencsére gyorsan magára talált, mielőtt végleges változások következhettek volna be.

– Készen állsz a hétfőre, Hayley? – kérdezte, miközben egy pillanatra sem fordult volna felém. – Eddig türelmes voltam veled, de az utolsó évedet úgy kell eltöltened, ahogyan minden normális tinédzsernek. Iskolában, az osztálytársaiddal. Az emberek is elkezdtek már pletykálni, hogy miért vagy magántanuló, és miért nem járkálsz el a barátaiddal.

– El szoktam járkálni, ha nem vetted volna észre – vágtam rá, miközben újabb adag zabpelyhet kanalaztam be a számba.

Világos, hogy észrevette, mint ahogy azt is, hogy késő éjjel járok haza, vagy csak másnap reggel, mégis úgy tett, mintha semmiről sem tudna. Mert nem akarta tudni.

– Én nem olyanfajta elmászkálásról beszélek. Én tanulócsoportokkal való találkozásról, iskolai programokról beszélek. Minden fiatal ezt csinálja, ezért neked is ezt kell. – Vitának nem volt helye.

– Nem kell aggódnod. Holnapután már újra az iskolapadban fogok ülni, ahogyan azt te szeretnéd. Köszönöm a reggelit.

Felvettem a tányéromat és beletettem a mosogatóba, vigyázva, nehogy hozzáérjek ősárkányságához. Belebújtam a cipőmbe és már nyúltam a kilincs után, amikor hátulról valaki megragadta a felsőmet. Kisherceg volt az.

– Hová mész? Veled mehetek? – Igazi kivert kiskutya szemek. A gyengém. Leguggoltam és megöleltem.

– Egy kicsit megyek csak el, de utána jövök is haza. Addig találd ki, hogy mit szeretnél. Elmehetünk fagyizni, vagy a parkba, akár a strandra is. Focizhatunk, játszhatunk a szupermarket játéktermében, sütizhetünk. Amit csak szeretnél. De válassz okosan, kisherceg!

A törpe szeme felcsillant. Nyomtam egy puszit az orrára és elhagytam a menedékemet, ami egyben a börtönöm is volt. Az egyetlen jó dolog, ami ebben a házban tartott, a törpe volt. Semmi más. Még a zárt szoba sem lágyította meg a szívemet annyira, mint Eric.

Lézengő tinik mindenhol, amerre csak a szem ellát. Végigsétáltam az Akác utcán, és ráfordultam a Borostyán útra. Hogy ki nevezte így el az utcákat? Nem tudom, ha tudnám, már kivégeztem volna őket a rémes névválasztásuk miatt. A városközpont felé sétáltam, és akkor vettem észre őket. Egy csapat nagymenőnek tűnő srác, akik alig lehettek többek tizenötnél, a park egyik mászókájánál vertek tábort. Cigiztek, és egymás béna viccein röhögtek. Lázadóknak hiszik magukat a röhejes frizurájukkal és a még röhejesebb bicajaikkal.

A másik oldalon, a fagyizónál, egy csapat lány miniszoknyában, feltűnően nagy szemüveget viselve (nekem is volt egy, de nekem legalább jól állt), magas sarkúban, élénk színű körmökkel, miközben úgy vihogtak, mint a kislányok. Azok is voltak, csak szerettek volna többnek tűnni.

Mindenhol fiatalok, akik amiatt nyafognak, hogy hétfőn újra kezdődik a suli. Nekem több okom lett volna nyafogni, mint nekik. Tökfejek. Lefordultam a kis utcában, és pár méter múlva már láttam is a vaskaput.

Mendersonville-i Temető. Az úti célom. Beléptem, és lassan haladtam végig a sírkövek sokasága mellett. Láttam néhány embert, többségük öreg, akik napi rendszerességgel kilátogattak ide, hogy gondozzák szeretteik sírját. Mrs. Flowers is éppen itt volt. Amikor meglátott, kedvesen integetett. Visszaintegettem neki. Az óvónőm volt, de már nyugdíjba vonult. Mindig is öreg volt, már akkor is, amikor oviba jártam, de mostanra csak még jobban megroppant. Elveszítette a férjét. Két éve történt. Mr. Flowers egy nagyon kedves ember volt. Volt egy kis édességboltja, és valahányszor elmentük előtte Noah-val, ő mindig adott nekünk egy kis nyalánkságot. Imádtuk őt.

Nem jó. Ezt nem szabad. Már megint sírhatnékom támadt. Ökölbe szorítottam a kezem. A körmeim a tenyerembe fúródtak. Fájt, de jobb, mint sírva fakadni. Elegem volt már a sírásból.

Megérkeztem. Megálltam a márvány sírkő előtt. Törökülésbe ültem, és csak bámultam azt a darab követ. Noah Pierce. 1994. 05. 12.–2013. 06. 13. Élt 19 évet. Szerető fiú, odaadó testvér, a legjobb barát. Ennyi. Ez a nagydarab márvány vacak csak ennyit közölt az emberekkel. Nem beszélt arról, hogy milyen kisfiús volt a mosolya, hogy amikor hahotázni kezdett, néha röfögő hangot adott ki, amitől a környezetében mindenki nevetni kezdett, vagy arról, hogy a lányok kedvence volt. Mindig voltak balhék, valahányszor Noah felbukkant egy buliban. Minden lány az ő figyelmét akarta felkelteni. Imádott gördeszkázni, szerette a kosárlabdát, és amint megszerezte a jogsiját, ő lett mindenki sofőrje, mert megbízható volt, és sohasem ivott, ha tudta, vezetnie kell. Még egy sört sem. Soha.

Nem bírtam tovább. Sírni kezdtem. Az élet olyan igazságtalan. Meghalt a bátyám. Csak egy év telt el azóta, mégis, mindenki azt várta tőlem, hogy most már lépjek túl rajta. Hogy menjek vissza a suliba, csevegjek az ostoba osztálytársaimmal, járjak el bulizni, meg fiúzzak. Mintha képes lehetnék ott folytatni, ahol az életem megállt. Mintha minden olyan lehetne, mint régen volt. Pedig nem. Nekem is meg kellett volna halnom aznap, Noah-val. És meg is haltam, csak aztán visszatértem. Csak tudnám, minek?

– Hé, tesó! Képzeld, újra suliba fogok járni. Kész rémálom lesz. Gondolom, ez van akkor, ha az ember dobja a barátait, az osztálytársait, és az összes ismerősét egy teljes évre. Biztosan úgy fognak rám nézni, mint valami idegenre. Vagy a hibbant csajra, aki túlélt egy halálos balesetet, és csodával határos módon magához tért a hullaházban. Azt mondják, minden pletyka 72 óráig tart, de az enyém tovább fog, amint meglátnak. – Letöröltem a könnyeimet, és nagyot sóhajtottam. – Ma újra meg fogom próbálni. Talán ma végre sikerül. Ki tudja? Lehet, hogy ez a szerencsenapom. Nem gondolod?

Félórán át maradtam, aztán adtam egy búcsúpuszit a márványkőnek, majd felálltam, és elindultam visszafelé. A fák árnyékában hűvös volt, és elgondolkodtam – ha végre meghalok, akkor mindig élvezhetem a tölgyek árnyékát, mindig hallhatom a madárcsicsergést, és örökre érezhetem azt a nyugalmat, amit csakis akkor érzek, ha kijövök a temetőbe meglátogatni a bátyám sírját. Már alig vártam.

A Milton úton sétáltam visszafelé. Ez legalább egy normális elnevezésű út, és itt nem botlik fiatalokba az ember lépten-nyomon. Vagyis ez volt a terv, de tévedtem. Megpillantottam Amy Kingsley-t. Az ex legjobb barátnőmet. Anno mindig mindenben ott voltunk egymásnak. Együtt voltunk tagjai a szurkolócsapatnak, bár ő csak tartalékos volt, együtt írtuk a házit, együtt jártunk korrepetálásra, bár nekem nem volt rá szükségem, de ő rémes volt matekból, ezért szolidaritásból vele tartottam. Egymás házában aludtunk, késő éjjelig fennmaradtunk és horrorfilmeket néztünk. Az Idegleléstől totál ki volt akadva. Én imádtam. Tudtam, hogy csakis azért nézi meg a filmeket, hogy ne tűnjön félősnek a szememben, mert én odavoltam a rettegésért és a vérért. De hát ilyenek a legjobb barátnők, nem? Viszont miután Noah meghalt, őt is kivágtam az életemből, ahogy mindenki mást is. Most viszont már nem kerülhettem el.

A mobilján beszélt valakivel. Százhatvan centijével alacsony lánynak számított, a legkisebb volt az osztályban. Még én is megelőztem őt öt kemény centivel. Ez nem bántotta, ellentétben a külseje többi hátrányával: vörös, göndör haja volt, ami miatt világ életében paradicsomnak csúfolták. Szeplős is volt, ami rosszabbá tette a helyzetet. Rohadt paradicsomra változtatták a gúnynevét. Szép zöld szemei sem nyerték el rosszakarói szívét. Nagyon szelíd, kedves lány volt, aki mindig mosolyogva fogadta a gúnyolódásokat, mert ott voltam neki én – a testőre, legjobb barátnője, a lovagja. Az én jelenlétemben senki sem merte csúfolni, mert tudták, hogy akkor nagy bajba kerülnek.

Akkoriban keményen edzettem. Még Noah vett rá kiskorunkban, hogy tanuljunk valami küzdősportot. Menőnek akart tűnni a lányok előtt, de nem akart egyedül menni az edzésekre, és én, mint jó testvér, beiratkoztam vele együtt. Karatét tanultunk. Gyorsan elterjedt a hír, hogy velem nem ajánlatos packázni, mert bárkit simán lenyomok.

– Hayley? Hayley, te vagy az? – kérdezte Amy zavartan, miközben odaért hozzám.

– Teljes életnagyságban – gúnyolódtam. Semmi kedvem sem volt Amy-vel beszélgetni. Rémes napom volt. Rémes életem.

– Úgy hallottam, hogy újra suliba fogsz járni. Igaz ez? – Erőltetetten mosolygott, mint aki számára ez a világ legjobb híre, miközben tisztán látszott, hogy nem az.

– Ja. A sárkány így döntött, és még nem vagyok nagykorú, hogy ellenkezhessek, szóval visszatérek a ketrecbe.

– Aha. Az remek lesz. Mint régen. – Annyira próbált kedves lenni, hogy az már szinte fájdalmat okozott a szemeimnek. – Ismét te leszel a suli hercegnője, mint régen. Emlékszel? Mindenki mennyire szeretett. A tanárok, a srácok. A legnépszerűbb lányok egyike voltál.

Már értettem, merről fújt a szél. Az egy év alatt, amíg bezárva éltem, teljesen megváltozott a Breston gimi hierarchiája. A népszerű csajok mind szurkolók voltak, vagy hercegnők, az utóbbi voltam én is, míg Amy nem. De azzal, hogy kikerültem a képből, valószínűleg ő került a helyemre, és élvezhette a népszerűséggel járó előnyöket. Azzal viszont, hogy visszamegyek, veszélybe kerül a pozíciója. Szegény kis Amy.

– Amy – egészen közel hajoltam hozzá –, nem kell aggódnod. Nagy ívben leszarom a szurkolócsapatot, a népszerűséget, meg a többi ezzel járó baromságot. Egy percig se hidd, hogy véget fog érni az aranyéleted. Fel a fejjel!

Döbbentem bámult rám, miközben én halál komolyan néztem rá, majd búcsút intettem, és elsétáltam mellette. Mekkora hülyeség! Komolyan azt hitte, hogy engem érdekel az a sok felszínes liba, akik a barátnőimnek mondták magukat, miközben mindenkit alaposan kipletykáltak a háta mögött, és a sok semmitmondó dicséret a „csodálóimtól”, amikor meghalt a bátyám?

Hazaérve egy nagy szőke csomag fogadott. A nyakamba vetette magát, és kis híja volt, hogy hanyatt nem vágódtam.

– Már azt hittem, sosem jössz haza! – Eric mérges arcot próbált vágni, de nem nagyon jött neki össze. Cuki volt, mint a vattacukor. – Kitaláltam mindent, és csakis rád vártam.

– Akkor vedd fel a cipődet, és nyomás!

Már le is ült, és villámgyorsan belebújt a szandijába. Közben én felkaptam a táskámat az akasztóról. Amikor elkészült, megragadta a kezemet, kirántotta az ajtót, és már vezetett is.

Az elsődleges célpont a fagyizó volt. Sokat gondolkodott, mit is válasszon, de végül a kis csónakot választotta, ami helyi különlegesség volt a kicsiknek. Négyféle fagyi, leszórva cukorkristállyal, leöntve csokimázzal, és végül megspékelve tejszínhabbal. Kész is a gyomorfájás. Eric viszont gond nélkül befalta, és elégedetten megjegyezte, pont olyan, amilyennek emlékezett rá.

A nap hátralevő részében arra mentem, amerre vezetett. Voltunk egy kicsit a parkban (a lázadó tinik elhúztak végre), ahol a barátaival és egyben leendő osztálytársaival focizhatott, elmentünk a játékterembe, ahol számtalan kört lenyomott az autóversenyzős játékkal, majd leültünk, és megettünk egy hot dogot. Tudtam, hogy a sárkány ki lesz akadva, amiért szeméttel etettem a kisherceget, de lássuk be, a nyár nagy részét azzal töltöttem, hogy megoldást találjak a problémámra, és kissé elhanyagoltam a kisöcsémet. Hívják nyugodtan túlkompenzálásnak, nem érdekel. Ha a kis szöszke kér valamit tőlem, hát azt meg is kapja. Legalábbis, amíg még itt vagyok neki, hogy megadhassam.

Beigazolódott a gyanúm. Otthon nagy volt a felháborodás, hogy Eric mennyi szemetet evett meg egyetlen nap alatt. MaryAnn sárkány okádta magából a tüzet, miközben Bryan Thomson újságot olvasva mosolygott magában. Nem törődve a sárkánnyal leültem a fotelbe, és megkérdeztem a mostohaapámtól, történt-e valami érdekes. Azt mondta, nem. Csak újra megemlítették a tavaszi katasztrófát. Már igazán elfelejthetnék.

Tavasszal az iskolánk egyik busza balesetet szenvedett. Kirándulni indultak, a jó ég tudja hová, és a nedves úton kicsúszott a busz. Beleesett a szakadékba. A huszonhat diák közül csak öt élte túl. Közülük csak kettő nem költözött el, ők még mindig a Brestonba járnak. Na, nekik tutira olyan nehéz ott a helyzetük, mint nekem lesz hétfőn. Biztosan csodabogaraknak tartják őket, ahogyan engem is – diákok, akiknek meg kellett volna halniuk, de ők legyőzték a halált. Szívesen megkérdezném tőlük, hogy ők szerencsésnek érzik-e magukat?

Keveset vacsoráztam. Valami fura szósz volt agyonázott krumplival, és felvághatatlan hússal. A sárkány nem volt egy konyhatündér, mégis mindig kipróbálta a legújabb receptet – a mi kárunkra. Vacsi után felmentem a szobámba. Próbáltam olvasni, de nem igazán jött össze. Az agyam nem állt rá a sztorira. Beültem a gép elé és neteztem egy vagy két órát, de meguntam. Úgy döntöttem, próba szerencse. Talán tényleg ma lesz a nagy nap.

Odaléptem az erkélyhez, és a szokott mozdulatokkal átmásztam a korláton, megkapaszkodtam a szobámmal szemben álló fa vastag ágában, és lendültem. Miután sikeresen felhúztam a lábaimat, elcsúsztam a fa törzséig, onnan pedig már könnyedén lemásztam.

A sötét utcák még nem voltak teljesen kihaltak. A fiatalok, akik élvezték a nyári szünet által nyújtott kései kimenőt, csoportokba verődve garázdálkodtak. Fiatalkoruk ellenére egymásnak adták át az alkoholos üveget, és vagánynak képzelték magukat, amiért megszegik a törvényt. Nagy dolog. Nekem is volt hamis igazolványom.

A főút felé mentem, és amikor odaértem, örömmel tapasztaltam, hogy nagy a forgalom. Gondolkodás nélkül ráléptem, nem törődve a kocsikkal. Elfeküdtem az úttest közepén, lehunytam a szemem és vártam. Elhúzott egy kocsi. Aztán még egy. De a másik sávban. Remek. Az én sávomban egyetlen kocsi sem közelített. Kényszeredetten felálltam, átmentem a szemközti sávba, és ott feküdtem el. Hallottam a közeledő kocsit. Jön. Jön. Jön. Elhúz. Még egy. Bosszankodva néztem a forgalom felé. Hát persze. Most meg a másik sávban jöttek csak autók.

– Mi a fene van már? Miért nem hagyod, hogy végre meghaljak? Szórakozol velem? – Az égre bámulva üvöltöttem. Elveszítettem a türelmemet. Ez már nem vicc. – Ha meg akarok halni, akkor miért nem hagyod? Muszáj neked mindenbe beleszólnod? Elmehetnél végre a jó büdös fenébe!

Sírni kezdtem. Hisztérikusan. Egy éve próbálok meghalni, de semmi. Először bevettem egy doboz altatót, de másnap úgy ébredtem, mintha semmi sem történt volna, leszámítva, hogy még életemben nem voltam olyan kipihent, mint akkor. A második alkalommal gyógyszerre ittam, de mindent rögtön ki is hánytam. Próbálkoztam felakasztani magam, több alkalommal is, de hol a kötél szakadt el, hol a tartógerenda (azt mondták, régi volt és megrágta a szú), egyszer még be is áztunk miattam. Próbáltam felvágni a csuklómat, de a kés életlen volt. Mindegyik kés életlen volt. Megpróbáltam minden lehető módszert, még a neten is kutakodtam. Kész tanulmányt írhatnék az öngyilkossági módszerekről, de semmi.

Valami az utamban áll. Valami folyton megakadályozza, hogy meghaljak. Egy őrangyal? Jó szerencse? Isten? Hát bármelyik is a bűnös, jó lenne, ha végre már abbahagyná, mert nagyon feldühít. És az egész akkor kezdődött. Akkor, amikor a kocsi felborult, én kirepültem belőle, és meghaltam a bátyámmal együtt.

Velem ellentétben ő viszont nem tért vissza az életbe egy hullákkal teli szobában. Csakis én. Pedig már kimondták a halál idejét, miután félórán keresztül próbáltak újraéleszteni, sikertelenül. Aztán levittek a hullaházba, és nem sokkal később magamhoz tértem, minden sérülés nélkül. Makkegészségesen. Ez roppant bosszantó.

Második fejezet

A Jégherceg, meg a Nulla fiú

Túl hamar érkezett el a hétfő. Egy kicsit sem tudtam felkészülni rá, pedig tudtam, hogy egy egész nyaram volt rá. Végigfutottam a kérdéseken, amiket a minden bizonnyal bátor és kíváncsi fiatalok fel fognak tenni, nehogy meglepetés érjen. Hogy vagy? Milyen érzés volt felkelni egy hullaházban? Hol voltál az elmúlt egy évben? Láttad a testvéred holttestét? Be voltál nyugtatózva a temetésén? Stb.

Feltettem a sminkemet és belebújtam a szokásos farmerembe, majd egy szál melltartóban vizslattam a szekrényemet. Melyik felsőmet vegyem fel? Ha feketét veszek, tuti azt hiszik, emós lettem. Ha vöröset, azt hiszik, ki vagyok éhezve. Ha rózsaszínt, akkor gyámoltalannak néznek. A lilát választottam. Megy a hajamhoz. Dühösen az órára néztem. Mennyire utálok korán kelni!

Az egész Pierce-Thomson család az asztal köré gyűlt. Régen volt már ilyen. Bryan előző este felajánlotta, hogy elvisz minket a suliba. Ez volt Eric első napja, és a kisherceg izgatott volt. Természetesen a sárkány is jönni akart. Semmi pénzért nem hagyná ki a kisfia első tanítási napját. Így hát megegyeztünk, hogy Bryan kirak engem a giminél, aztán elviszi Ericet az általános iskolába, és onnan megy dolgozni.

Egy ingatlanügynökség informatikai szakembere volt, vagy mi. A sárkány egyértelműen háztartásbeli, ezért neki sokkal több volt a szabadideje, és meg is jegyezte, hogy miatta nem kell aggódni. Bevásárol, fog egy taxit, és azzal majd hazajön. Micsoda luxus!

Miután lassan elkészültünk, kimentünk a kocsihoz és beszálltunk. Gondolkodás nélkül a hátsó ülésre ültem. Kimondatlan szabály volt, hogy soha, semmilyen körülmények között nem ülök előre, holott régen az volt az én helyem.

Noah mellett mindig biztonságban éreztem magam, még akkor is, amikor csak tanulta a vezetést, és sokszor fennállt a koccanás veszélye. Arra viszont egy csepp esély sem volt, hogy valaha is a kormány mögé ülök. Nincs az a pénz.

A suli felé tartva Eric arról beszélt, hogy melyik óvodás pajtása fog majd mellette ülni a padban. Beszélt a terveiről, hogy focizni fog, meg talán kidobóst játszani, és ha színezni kell, biztosan legyőz mindenkit. Nem volt szívem közölni vele, hogy az iskola és az ovi két külön világ. Majd megtapasztalja, hogy milyen kegyetlen is az iskolarendszer.

Közelítettünk a gimi felé, és én éreztem, hogy a gyomrom egyre kisebb lesz. Fizikai fájdalmat éreztem a hely közelében.

Egy évvel korábban, a nyári szünet kezdete előtt Noah itt vett fel, a suli előtt. Mindig itt várt rám, amikor hamarabb végzett. Aztán leérettségizett, és elment az egyetemre. De aznap elém jött. Arról beszélt, hogy itt akart lenni, amikor végre kiszabadulok ebből a börtönből, és megkezdem a nyári szünetemet. Ő akart a herceg lenni, aki kiment. Beültem mellé az anyósülésre és elindultunk.

A főúton ment. Zenét hallgattunk, mire ő elkezdett énekelni a sajátos, hamis hangján. Minden tökéletes volt. Amíg meg nem láttam az út közepén azt a lányt. Noah éppen a légkondival babrált. Én felkiáltottam, hogy vigyázzon, mert elüti, ő pedig felkapta a fejét. Azt mondta, nem érti, miről beszélek. Én viszont nem gondolkodtam. Ha nem rántom el a kormányt, elütjük azt a fiatal lányt. Így hát megtettem. Ennek köszönhető, hogy belecsapódtunk a szembejövő autóba, és a kocsink kipördült. Én nem voltam bekötve. Noah igen. Mindketten meghaltunk. De én visszatértem. Nem csak az életbe, hanem most már erre az átkozott helyre is.

A Breston Moore-Menderson Gimnázium úgy magaslott ki a házak közül, mint egy igazi börtön. Betonfalai is pont erre emlékeztettek. Diákrengeteg árasztotta el a zöld gyepet, a bejárathoz vezető utat, és én csakis arra tudtam gondolni, hogy mindjárt taccsolok. Nem az idegességtől, hanem az undortól. Mindenem fájt, amiért újra itt kell lennem, ezen az elátkozott helyen.

– Jól érzed magad, Hayley? – kérdezte Bryan kedvesen, miközben lehúzódott a padka mellé.

– Nincs semmi baja – vágta rá MaryAnn.

– Nekem nem úgy tűnik – vitatkozott vele a mostohaapám. – Nagyon elsápadt. Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet volt?

– Ugyan, kérlek. Már egy éve volt. Ideje túltennie magát rajta.

– Jól vagy? – Eric megszorította a kezemet.

Próbáltam rámosolyogni és bólintottam, de a rosszullét egyre erősödött.

– Ezen nem lehet csak úgy túllépni. Komoly traumát szenvedett el. Pár hónap kényszerkezelés és a gyógyszeres ellátás semmit sem ér, amikor elveszítünk valakit. – Bryan erősen igyekezett visszafogni magát.

– Azt hiszed, én nem tudom? Nekem a fiam volt. Én a fiamat veszítettem el! – MaryAnn hangja hisztérikussá vált.

Nem gondolkodtam. Kinyitottam az ajtót és kiszálltam. Minden jobb volt, mint a kocsiban folyó beszélgetést hallgatni. Integettem Ericnek, és elindultam a bejárat felé.

Hát persze, hogy kiszúrtam. Bár egyenesen a lábam elé néztem, pontosan tudtam, hogy minden szempár rám szegeződik. Csak a mai napot éljem túl, a holnapi már könnyebb lesz. Nemtörődöm stílusban léptem be az ajtón. A folyosó persze még rosszabb volt. Tudtam én. Kivettem a zsebemből a szekrénykulcsomat. Az igazgató, Mr. Holley, biztosította a sárkányt, hogy a szekrényemet nem adta oda senkinek, mert bízott benne, hogy vissza fogok térni. Így hát fel kellett készülnöm arra, hogy perceken belül szembesülök a régi életem utolsó darabkáival. A beszélgetés, ami eddig hangzavar volt, suttogássá csökkent, amiből világos volt, hogy rólam beszélnek. Engem viszont jobban aggasztott a szekrényem tartalma.

Kinyitottam, és azt kaptam, amit vártam. A régi tankönyveim, régi füzeteim, fényképek, még a hercegnős korszakomból. Csupa szemét. Benyúltam, és mindet a földre söpörtem. Kinyitottam a táskámat, és elkezdtem bepakolni a legújabb dolgaimat. Csak az első órámhoz szükséges tankönyvemet és füzetemet hagytam a táskában. Irodalom. Ezzel kezdek. Amikor végeztem, becsuktam a szekrényt, és összeszedtem a földön heverő felesleget. Kidobom a legközelebbi kukába. Erősen a karomban tartottam mindent, amikor viszont felálltam és megfordultam, a nagy része ismét a földön végezte. Beleütköztem valakibe.

Magas srác volt. Legalább száznyolcvan centi. Fekete haj, kék szemek, amelyek olyan hidegek voltak, mint a jég. Egyenesen a szemembe nézett, és nem mozdult.

– Felvennéd azokat, amiket kivertél a kezemből? – kérdeztem nem túl barátságosan.

Lassan a földre nézett, majd vissza rám. Szememmel a kezemben lévő kupacra néztem, jelezve, hogy nem igazán tudnám összeszedni a többit, mire ő rögtön lehajolt, és mint egy igazi herceg, kényelmesen fölszedegette a többit, majd a kezemben levő halomra rakta. Ekkor vettem észre a tetkót. Furcsa volt, mert körbefonta a nyakát. Szaggatott fekete vonal volt, semmi más. Ha valami motívum lett volna, talán nem tűnik ilyen különösnek, de egy egyszerű szaggatott vonal? Ki tetováltat ilyesmit? Pláne a nyakára?

– Valami baj van? – A hangja ugyanolyan rideg volt, mint a tekintete. Ekkor vettem észre, hogy minden bizonnyal már egy jó ideje őt bámulom.

– Semmi, csak furcsa a nyaktetkód.

– A mim? – Teljesen ledöbbent.

– A nyaktetoválásod. Egy szaggatott vonal? Nem túl gyakori az ilyesmi.

Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, amikor Jessica mellettem termett. A szurkolócsapat kapitánya volt, egykoron a Gonosz Csajok vezére. Hosszú szőke haja volt, fitos orra, kék szemei, mint a bálhercegnőknek általában. A tekintete tele volt együttérzéssel.

– Hayley! Úgy hiányoztál! – Szorosan átölelt, én viszont úgy álltam ott, mint egy szobor. Az ölelés alig tartott tíz másodpercig, de én úgy éreztem, a parfümje illatától megfulladok. Talán ez lenne a tökéletes halál! – Hogy érzed magad? Jobban vagy már? Ez alatt az egy év alatt számtalanszor gondoltam rád, és imádkoztam, hogy minél hamarább visszagyere. Borzasztó, ami veled történt. Egyetlen üzimre sem válaszoltál, ezért nem tudtam, hogy élsz-e még, vagy sem.

Sajnos élek. Bár inkább lennék halott. De tudtam, hogy ha ezt hangosan kimondom, akkor csak még több ölelés vár rám, és hamisan csengő vigasztaló szavak, amikből nem kértem.

– Megvagyok, Jessica. Amint látod, élek. – Az érzelem legapróbb szikrája sem hallatszott ki a hangomból. Talán mert nem is éreztem semmit.

– Az jó. Az nagyon jó. Hallottam, hogy el kellett menned, hogy feldolgozd a történteket. Ez segített?

– Miért nem kérdezed meg azt, ami valójában érdekel? Igen, Jessica, egy szanatóriumban voltam, ahol folyamatosan arra kényszerítettek, hogy beszéljek a történtekről és az érzelmeimről. Mint a vallási táborban, ahová te jársz. És akárcsak te, én is hazudtam, mint a vízfolyás, hogy minél hamarabb kikerüljek onnét. Ha most megbocsátasz, ezeket el kell pakolnom. – Egy gyors mosolyt villantottam, majd otthagytam a Jégherceggel együtt. Az első kukánál megálltam, és mindent beledobtam. Megszólalt a csengő. Pont jókor. Ideje volt Miss Banks irodalomórájára menni.

A leghátsó sorban ültem le. Itt is, mint a suliban mindenhol, halk suttogás ütötte fel a fejét. Óvatosan tekintgettek felém, mintha nem venném észre. Nem igazán érdekelt. Elővettem a füzetemet, és írogatni kezdtem belé. Végre megérkezett Miss Banks. Semmit sem változott. Még mindig a szokásos valamilyen színű szoknya és fehér ing összeállítást hordta. Szerette a színeket, de nem tudta, mi passzol mihez, ezért mindig fehér inget viselt, mert szerinte azzal nem lehet melléfogni. Szőkésbarna haját kontyba fogta – biztosan ez az új hóbortja –, és a szemüvege is újnak tűnt. Menőbbnek, mint a korábbi volt.

– Tudom, hogy mindannyian sokkal szívesebben élveznétek még a gondtalan nyarat, de vigasztaljon titeket a tudat, hogy ez az utolsó év, amit itt kell töltenetek, ezért nem tűrök lazsálást. A jövőtök függhet ettől az egyetlen, rövid kis évtől, és én mindent meg fogok tenni, hogy gatyába rázzalak titeket, és felkészítsek mindenkit a nagybetűs életre.

Hangos nyöszörgés hallatszott az első sorból, és néhányan túl szigorúnak, kegyetlen zsarnoknak nevezték a nőt, de ő csak mosolygott.

– Azok panaszkodnak és nyafognak, akik tudják, hogy eddig nem tettek meg mindent a sikeres érettségi érdekében, és félnek a kemény munkától, ami rájuk vár. De engem nem hatnak meg a könyörgések és a könnyek. Megteszek mindent, hogy majd átrugdossalak titeket a vizsgákon, mert nem akarlak egyikőtöket sem tanítani még egy éven keresztül. Shakespeare mondta: A törött kard még mindig többet ér a puszta kéznél. Vagyis az ostoba fej is jobb, mintha nem lenne fejetek. Szóval használjátok azt, amitek van.

Nyílt az ajtó, és egy fiú osont be rajta villámgyorsan. Lehuppant a mellettem levő székre, és elégedetten vigyorgott.

– Késtél, Zero Davidson. Azt hitted, nem vettem észre? – Mérgesen nézett a fiúra. – Ha nem szereted a feltűnősködést, akkor válassz másik hajszínt.

Most, hogy jobban megnéztem, én is észrevettem, hogy új padtársam elég furcsa. Magas volt, vékony, de az igazi feltűnést a fehér haja keltette. Nem tudom, miért döntött ennél a hajszínnél, de elég furcsa egy választás volt. Büszkén túrt bele hajába, amit valószínűleg nehéz volt ilyen tökéletesen elrendeznie minden egyes reggel, még ha egy tubusnyi hajzselét is kent rá, és pimaszul elmosolyodott.

– Csak teszteltem önt, tanárnő. Tudni akartam, igaz-e a pletyka, hogy önnek hátul is van egy szeme.

– Amint látod, valóban van egy, és egyenesen az olyan léhűtő alakokat figyeli, mint te – vágott vissza a tanárnő, majd rám nézett, és felragyogott az arca. – Hayley Pierce! Isten hozott újra köztünk. Nagyon örülök, hogy visszatértél az utolsó évre. Ha bármiben segíthetek, fordulj nyugodtan hozzám, ahogy korábban is. Őszintén boldog vagyok, hogy újra láthatlak.

– Köszönöm, Miss Banks. – Valóban hálás voltam neki. Osztályfőnökként mindig is számíthattunk rá, és azon kevés tanárok közé tartozott, akiket tényleg kedveltem.

– Akkor itt az ideje, hogy belevessük magunkat William Shakespeare érdekes és felettébb romantikus életébe. Nem véletlenül idéztem tőle az imént. Szeretném, ha sorolnátok nekem műveket, amiket biztosan ő írt.

– Rómeó és Júlia! – szólalt meg Becky. Rebecca Williams volt a teljes neve, és amikor utoljára láttam, még szemüveges volt, a haja pedig a válláig ért. Most viszont szemüvegnek nyoma sem volt, és a haját is teljesen levágatta. Jól állt neki az új stílus, csak szerintem túl drasztikus volt. Valami biztosan történhetett vele, amíg én kényszerszünetet tartottam.

– Ez nem ér. Az a leghíresebb műve – méltatlankodott Mike Cavannough, a focicsapat ásza. Izmos fiú volt, mindenki csak csokifagyinak hívta, és a lányok odavoltak érte. – Miért nem mondtad mindjárt a Hamletet?

– Nocsak, nocsak. Mr. Cavannough ismeri a Hamletet. Ez aztán a meglepetés. Még sincs minden veszve. Valaki tud valami mást? – kérdezte Miss Banks, miközben a termet pásztázta. Sue Collins emelte fel a kezét. – Igen, Sue?

– A makrancos hölgy, Szentivánéji álom, Vízkereszt, vagy amit akartok. – Halk hangon beszélt. Mint mindig. Szép volt az arca, szőke haja és zöld szeme pedig ártatlanságról árulkodott, mégis gyakorta volt a piszkálódások célpontja, csak mert túlsúlyos volt. Éppen ezért lett visszahúzódó és halk szavú.

– Csodás. Tud még valaki valamit?

Kezdett unalmas lenni az egész. Egyértelmű volt, hogy ezek az ostobák, Sue kivételével, semmit sem tudnak, így hát felemeltem a kezem.

– Hayley? Te is tudsz valamit?

– Tévedések vígjátéka, A két veronai nemes, VI. Henrik, Julius Caesar, Antonius és Kleopátra, Ahogy tetszik, Sok hűhó semmiért, Macbeth, Téli rege, A vihar. – Itt abbahagytam. Úgy éreztem, már így is túlteljesítettem.

– Fantasztikus. A többségüket alig ismerik, mert nem olyan népszerűek, mint azok, amiket már agyonrágtak. Talán olvastad is őket?

– Sok szabadidőm volt, ezért olvasgattam.

– Akkor neked mindez biztosan unalmas lesz. Talán a magántanároddal átvettetek valamit az idei anyagból? – kérdezte a nő kíváncsian.

– Valójában az egész éves tananyagot átvettük már, de semmi gond. Nem unalmas. – Már most halálra untam magam. Ha már egyszer végigszenvedtél mindent, amit a következő évben kellene megtanulnod, akkor újra végighallgatni időpocsékolás, de jobbnak láttam, ha hallgatok róla.

– Legalább egy ember miatt nem kell aggódnom. Hayley biztosan sikeresen átmegy a vizsgán. De ti, többiek! Könyvet elő, és lapozzatok a huszonkettedik oldalra. Mindenki megismerkedik ezzel a nagyszerű íróval és különleges műveivel.

Amíg a többiek kelletlenül a könyvet lapozgatták, én visszatértem a füzetem firkálásához. Miért kell itt lennem? Tök felesleges az egész. Mindenki idióta. A tananyagot már kívülről fújom. A sárkány azt akarta, térjek vissza az iskolaéletbe, hogy vegyek részt olyan dolgokban, amiben a velem egykorúak, de engem rettenetesen untat ez az egész. Képmutatók társasága. Felszínes mind. Ha végre összejönne, amit akarok, nem kellene többé ezt a sok hülyeséget hallgatnom. Itt megállt a toll a kezemben. Határozottan úgy éreztem, hogy valaki figyel. Oldalra fordultam, és igazam lett. Mr. Későn Érkező a feljegyzéseimet olvasgatta, miközben egyik kezével a fejét támasztotta.

– Tökre egyetértek – suttogta. – Tiszta szívás itt lenni. Egyébként még nem láttalak itt. Először azt hittem, új diák vagy, de úgy látszik, tévedtem. Szabadságon voltál?

– Senki nem tanított meg rá, hogy ne olvasd el más ember jegyzeteit? – A legszívesebben képen ütöttem volna.

– Ez egy óra, ahol mindenki les a másikról. Ha nem akarod, hogy meglássanak, akkor fordulj úgy, hogy takarásban legyen a füzeted.

– Az nehéz lenne, mivel balkezes vagyok, te meg a jobb oldalamon ülsz, és totál belelátsz a füzetembe. – Most már komolyan kezdtem kibukni.

– Ez mennyire igaz. Szóval? Mi nem jön össze, amit annyira akarsz? Egy meló? Külföldi út? Valami izgis dolog? – Egyenesen a szemembe nézett azokkal az átható zöld szemeivel, és őszintén kíváncsinak tűnt.

– Miért nem foglalkozol a saját dolgoddal, hófejű?

Elfordultam tőle, de úgy tűnt, neki nem áll szándékában
abbahagyni a társalgást. Inkább hallgattam volna Miss Banks unalmas sztoriját Anne Hathawayről, aki feleségül ment Shakespeare-hez, méghozzá három hónapos terhesen, de nem volt szerencséje.

– Nem vagyok hófejű. A nevem Zero.

– Persze. Az én nevem meg Hófehérke. Nincs ember, akinek ilyen béna neve lenne, mint Nulla. Leszámítva persze, ha valójában is egy nagy nulla vagy. – Ez a következtetés kissé üdítően hatott rám. Ha minden idióta átváltoztatná a nevét Idiótára, akkor nagy káosz lenne a világban.

– A Zero nem arra utal, hogy nagy nulla vagyok. Ez az indulási pont. Az új életem indulásának kezdete.

– Szóval megerősíted, hogy ez nem a születési neved. Lefogadom, hogy valami nagyon béna nevet kaptál a szüleidtől, és ezért érezted a szükségét annak, hogy megváltoztasd.

– Ezt meg honnan… – Elhallgatott. Rásandítottam, és nagyon úgy tűnt, hogy próbálja leharapni a nyelvét. Majdnem elismerte, hogy igazam van, most pedig próbál kitalálni valami magyarázatot, amivel meggyőzhet, hogy az eredeti neve nem béna. – Szerintem minden embernek esélyt kellene adni, hogy maga dönthesse el, milyen néven akar majd élni. Az, hogy a szülők kiválasztanak egyet, és egy életre megbélyegzik vele a gyereküket, nem más, mint emberkínzás.

– Ha te mondod. – Béna szöveg volt, de látszott, hogy sokat agyalt rajta, ezért dobtam volna a témát, de nem igazán hagyta.

– Komolyan is gondolom! Miért? Te odavagy a nevedért? Neked tetszik az a név, hogy Hayley? – kérdezte őszintén.

– Nagyon is tetszik. – Gondolkodás nélkül vágtam rá. – Nem a szüleim adták a nevemet, hanem a bátyám. Rábízták a névválasztást. Ha a szüleimen múlik, Linda vagy Mary lettem volna.

– Oké – visszavonulót fújt –, de gondolj a többi szerencsétlenre. Azokra, akik kénytelenek olyan nevet viselni, mint Donald, vagy Ralph, vagy Breston. Az egész életüket azzal töltik, hogy eltűrik mások csúfolódását. Mi ez, ha nem kegyetlenség?

– Miss Pierce, Mr. Davidson. Megkérhetnélek titeket, hogy az órára figyeljetek ilyen hevesen, és ne egymásra? – Miss Banks kijelentésére az egész osztály ránk meredt. Csodás. E miatt a dilis miatt ismét az osztály figyelmének középpontjába kerültem, pedig ezt akartam legkevésbé.

– Ez az őrült zaklat, Miss Banks – mutattam a mellettem ülőre.

– Mi? – csattant fel Zero.

– Folyton csak dumál és dumál. Fejfájást kapok tőle. Sajnálom. Legközelebb, ha megszólal, ígérem, bokán rúgom.

– Nahát – a tanárnő felnevetett –, azt megköszönném, Hayley. Talán a sors keze, hogy pont egymás mellé ültetek. Az osztály legjobb és legrosszabb tanulója.

Visszafordult a könyvéhez és folytatta az órát, miközben én elégedetten fordultam vissza a füzetemhez.

– Ezt most miért kellett? Totál hülyének állítottál be. – Ekkor rúgtam bokán, amilyen erősen csak tudtam. Felkiáltott, mire Miss Banks egy pillanatra abbahagyta az olvasást, majd amikor látta, hogy Zero felhúzza a lábát a székre és a bokáját tapogatja, mintha mi sem történt volna, folytatta.