Impresszum

Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás.

© 2017 novum publishing

ISBN Könyv: 978-3-99048-574-3

ISBN e-book: 978-3-99048-575-0

Lektor: Heinze Enikő

Borítókép: Dyscoh, Inara Prusakova | Dreamstime.com

Borítóterv, layout & szedés: novum publishing

Illusztráció: pixabay.com

www.novumpublishing.hu

Ajánlás a nyájas olvasónak

Az életről szóló filmek vagy a nagy írók nemegyszer történéseiket azzal a megjegyzéssel ajánlják olvasóiknak, miszerint a szereplők csupán a képzelet szüleményei, a sorsuk nem e világban bonyolódik. Létezik egy párhuzamos dimenzió. Abból a világból jött az Őszszakáll, Véncsont. Egy szúnyogcsípéses este, a friss zamatú patak partján, parázsló zsarátnokok fényében, meg egy jófajta burgundival a poharában regélte az alábbiakat:

„A világ összes szép asszonya nem lehet tiéd,
de legalább törekedj rá.”

Jorge Amadó (brazil író)

Csillagok-csillagok…

Akkor születtem, mikor a hold a hetedik házhoz ért, és a Jupiter együtt állt a Marssal.

A csökönyös Bak, az elhivatott és szívós Vízöntő, az ugrani készülő, és a jóért mindig harcba szálló Tigrisként.

Őszszakáll Véncsont (a mesemondó)

Prológus

Kedves olvasóm, ki könyvemet kezedbe veszed, köszöntelek nagy tisztelettel és köszönettel, amiért drága órákat a könyvem olvasásának szentelsz, remélem, nem fogok néked csalódást okozni.

Egyszer csak valami ősi és felfoghatatlan Isteni sugallatra belecsöppenünk a végtelen térből és végtelen időből álló határtalanba, ahol a végtelen pici anyagrészecskék alkotnak tereket, éteri világegyetemet, hatalmas bolygókat, napokat, sötét lyukakat, végtelensok, formájú és halmazállapotú anyagtömegeket, vagy éppen az anyagi éjsötét ürességet.

Számunkra azzal, hogy a világra jöttünk, kezdődik az örökkévalóságban folyó idő egy pillanata. Szeretnénk urai lenni a világnak, de fel se tudjuk fogni a végtelent. Az Univerzum örökkévalóságához mérve csak villanásnyi mosolyok, könnyek, bánatok és szenvedések, örömök és boldogtalanságok, születések és elmúlások vagyunk. Különös történései a szellemmel elvegyült anyagnak.

Csak az anyag és a lélek örök, a gondolat, mely tőlük születik, idővel elillan, semmivé foszlik. Amíg társulnak, együtt alkothatnak Ádámot és Évát, elefántot és békát, oroszlánt vagy kis cicát, bármit, ami él, s ha úgy érzik, nehéz már társulniuk, a lélek elillan, s marad az anyag, mely a múló idővel végtelen pici részeire bomlik, hogy újra része legyen az Univerzum örökkévalóságának. A lélek meg új formációkba bonyolódik az anyagi részecskékkel, más minőséget adva az örökké mozgó, vibráló, lüktető anyagnak.

A lélek megfoghatatlan, nem anyagi természetű, mint terméke a gondolat, de része a világmindenségnek, mint az űr. Az anyag véges, megtapintható, de a végtelen tér, amiben létezik, az is anyagi, de megfoghatatlan, nincs se vége, se hossza, se behatárolható kiterjedése. És ugyanennek a végtelennek létezik szellemisége, amely nem anyagi, éteri, a testetlen szellemvilág, maga az Isten.

És Isten, aki maga a mindenség, az örök éteri anyagból teremté egykoron a megszámlálhatatlan, és tévedhetetlen matematikai pontossággal leírható pályán mozgó űrlényeket, bolygókat, csillagokat, tejutakat. Teremté azt a bolygót is, melynek kérgén az élet csírái kipattantak, és évmilliárdok alatt eljutott az emberi színjátékig.

Kedves olvasóm, jer, lépkedj velem végig e könyv lapjain, ha éltél e sötét korban, csak emlékezz néhány percet a veled együtt szenvedőkre, ha nem éltél még ekkor, a szerencsések közé tartozol, áldozz néhány órát e sorok olvasására, tán ezzel is tettél azért, hogy a mosolyt soha ne törölhesse le senki az arcokról. Ne lehessen ember embernek farkasa, a téboly ne kaparinthassa meg a hatalmat élők és holtak felett. Amit az ember alkotott, ne dönthessék romba, ne pusztuljanak emberek értelmetlenül esztelen háborúkban, és minél több gyermek kezébe kerüljön egy bögre kristálytiszta víz, legalább egy morzsányi kenyér, egy marék rizs, hogy ne haljon éhen, miközben a gazdagság mázsányi élelmet dob ki a szemétbe nap, mint nap.

Mosolygós jótevő álarca mögött megbújó terror dühöng a megmentő szerepében tetszelegve, rettegve a holnaptól gulágokba gyűri a gondolkodás ártatlan áldozatait. Majd korszakok, érák zuhannak a semmibe, hogy helyt adjanak az egészséges, szabad gondolatoknak, a megtisztulásnak.

Ebben az őrült korszakban él, vívódik, harcol a regény hőse. Ő Kontár Zsorzs, az éhenkórász segédmunkás, az irodista, a tudományos kutató, a közgazdász, a bankár, aki oly sokszor felküzdi magát a dombra, de a dombtetőről soha nem tudja megpillantani az alant megbúvó szépséget. Nem képes megpihenni a csúcsra jutás élvezetében, mert mindig akad, aki fáradozás nélkül elfoglalja a már meghódított dombtetőt, magának orozva el az érdemeket, és barátilag letaszítja a feltörekvőt, hogy a mélyből felemelve a fejét újra felküzdje magát, töretlen akaraterővel.

Kontár Zsorzs megformálója a szerencsés szerencsétlenégnek. Kis ember ő, törekvő, ki mindig kész az alkotásra, a leg lehetetlenebb dolgok megoldására vállalkozik, hogy az emberek számára hasznos legyen. Persze eredményeit soha nem méltatják, mint az ezernyi hangya szorgosságával munkálkodó kisemberekét sem.

Nem tartod furcsának, kedves olvasó, hogy a csendben, szorgosan munkálkodó sokmilliónyi kisember közül senkit nem tüntetnek ki soha, mert nem született művésznek, írónak, vagy éppen űrhajósnak? Az igaz embert kellene észrevenni, nem a tehetséget csupán, ami tán nem is az érdeme, amivel született, igen, a kis embert, például az édesanyát, aki igaz hittel neveli gyerekeit a jövendőnek, a gazdálkodót, ki tán egész életében nem mehet nyaralni, mert gondozni kell nap, mint nap az állatokat. Vagy nézd az orvost, ki nap nap után viaskodik a halállal, hogy életeket mentsen, de sorolhatnám még.

Kellene egyetlen nap az évben, csak egyetlen plecsni, csak egyetlen meleg kézfogás egy nagy embertől, ki azt mondaná: hős vagy, kisember, a hétköznapok hőse, a magad módján, tőled telhetően, köszönjük.

Nos, olvasóm, Kontár Zsorzs imádja a nőket, de hölgyválasztásában kódolva van a kiszámíthatatlan bonyodalmasság. Lehet elítélni, de soha nem akart élni hazugságokban, inkább búcsúzott, elszenvedte a szakítás gyötrelmeit, és igyekezett az erkölcsösség talajába vetni magvait, legtöbbször eredménytelenül.

Vannak igazgyöngy barátai, de többnek csak álca volt a barátság, elárulják, kihasználják, míg szalad a szekér, és könnyedén odébbállnak, mikor eltört a szekér kereke.

Gyerekrajongó, de talán csak öregedő korára örülhet igazán gyermekeinek.

Túlságosan becsületes ahhoz, hogy lehetőségeit kiaknázva a becstelenség határmezsgyéjén balanszírozva, mint annyian, meggazdagodjon, pedig megtehetné, volna rá módja, de reggelente szeret jóízűen felébredni, a tükörbe nézve nem szemet lesütni, és szemérmesen figyeli mások gátlástalan kapzsiságát. Minden idejét a munkának szenteli, a magánéletét is feláldozva, pedig ezt senki nem méltányolja, sőt, a legtöbben nem is értik.

Nézd el nekem, kedves olvasó, hogy gyakorta csak pillanatképeket freccsentek a vászonra, mint a futurista festő, és nem dolgozom ki a kép minden részletét, csak annyit, hogy meglásd, mit mondani akarok. Tudom, hogy olvasván e sorokat, majd néhol csóválod a fejed és nem hiszed el a történteket, szép mesének gondolod, mi írva vagyon, pedig kérlek, higgy nekem, nyájas olvasó, valóságos dolgokat regélek neked, bármi hihetetlen is. A történések e könyv lapjain valamely dimenzióban megtörténtek.

Bocsáss meg, kedves olvasó, de szükségét láttam, hogy elcsábítsalak a doni sztyeppék kozákjainak sanyarú sorsához, mert e földön csodálkozott rá a világra Tatyjana Boriszovna, viselte nehéz életét, míg egy éjszaka Kontár Zsorzs-zsal össze nem boronálta a sors, pedig Tatyjana, annyira tiltakozott ellene. Szerintem Isten szánta meg hányatottságukat. És részese lehetsz a keleti világ csodáinak, a keleti ember varázsának, vagy épp a tajga égbe kúszó fenyveseinek.

Kedves olvasó, ne tévesszen meg a hasonlóság. A regény szereplői kevesektől eltekintve kölcsön vett személyek. Tükröt tartottam az életnek, az eseményeknek, és a tükrökben formálódtak a regény hősei. Akit a tükörben látsz, olyan, mintha te volnál, de mégsem te vagy, mert te a tükör előtt ülsz, ő meg a tükörből figyel terád.

Nos, kedves olvasó, nem szaporítom tovább a prológus sorait. Kérlek, bízd rá magad a mesemondó Őszszakáll Véncsontra, lépj be velem a sorok varázsolta világba, ahol nem mindennapi történések kelthetnek derűt, csodálkozást, hitetlenkedést, tán egy kis megbotránkozást, vagy keserű ízeket.

Az életet élni, kedves olvasóm, tudod, csodaszép, csak olykor elviselhetetlen.

Zsorzs Sande

Mikor a Don a Volgával egybekel

Szokás szerint majd’ egy teljes MALÉV gépet megtöltöttek az éves kereskedelmi tárgyalásra, kollekcióválasztásra, beárazásra, rendelési mennyiségekben megállapodásra kiutazó Hungarotex külkereskedők, valamint az iparosok, konfekciógyártók, kelmegyártók, manökenek. Zsorzs már nem a gyapjúfonót képviselte, a Flamingó Ruhaipari Leányvállalat vezérigazgatójaként utazott. Zsorzsot majd’ mindenki ismerte, persze a Flamingót senki. Mint mindig, most is az ablaknál foglalt helyet a hármas széksorban, a baloldalon. A középső széket üresen hagyva a soproni igazgató ült mellé, majd a székek közti folyosóról elkapva az egyik üzletkötő, Tatyjana kezét a középső székre húzta azt a kozák csajt, aki korábban a Flamingónál segédkezett, hogy újra meghívják a Flamingót a kereskedelmi tárgyalásra Moszkvába. Miközben a csaj behuppant székébe, Zsorzs megállapította, szép szőke haja van, formás feneke, és kedves akcentussal megszólaló, kifejezetten szexis hangja. A soproni igazgató be akarta mutatni Zsorzsot, de a csaj félbeszakította, mondván, volt lehetősége megismerni Zsorzsot, miközben kissé ellenségesen szemlélgette az ablaknál fészkelődőt. Aztán odasúgta a soproninak:

– Remélem, ő nem lesz tagja a kis társaságunknak.

– De az lesz, nagyon rendes srác, és némiképp a barátom is, még a Gyapjúfonóból ismerem, ott volt gazdasági és kereskedelmi igazgató, úgyhogy nem fogod megúszni a jelenlétét. Nem kell tartanod tőle. Konfekciósként ez az első útja, pátyolgatni kell, ráfér.

– Tudom – felelte Tatyjana kelletlenül –, én segítettem, hogy a Razno vonja vissza a kitiltást a piacról.

– Na, látod, akkor van egy jó pontja nálad.

– Nincs semmilyen jó pontja. Nem szeretem, ahogy bámul, érzek valami kisugárzást, mintha a bőrömön érezném a szúrós tekintetét, ami ellenérzéseket vált ki belőlem. Arról nem is beszélve, hogy pár évvel ezelőtt, mikor még a Hungarotexnél valutapénztáros voltam, az egyik útjáról hamis dollárt hozott vissza, és azt bizonygatta, a Hungarotextől kapta az ellátmányban. Jó kis cirkusz volt belőle. Persze az igazgató elvtársnak adtak igazat a pénztárossal szemben. Szerencsére komolyabb baj nem lett belőle.

– Nyugi, nyugi, ne képzelődj, még egyszer mondom, rendes srác. Tudod, tisztem vigyázni rád, nem engedem, hogy akárki rád szálljon.

Közben szokás szerint a gép fedélzetén elindult a konyakozás, feloldódtak, ha egyáltalán voltak gátlások, hangoskodás, nevetgélés, viccelődés, csirkeevés, kávézás, csajozás. Aztán egy idő után elcsendesült a fedélzet, csak a szuszogás töltötte meg az üléssorokat. A szuszakolók újságot tartó keze ölükbe esett, a kajás tálcákat elvitték a stewardessek, majd mindenki álomba szenderült. Tatyjana nem akart Zsorzs közelében maradni, megmagyarázhatatlanul taszította Zsorzs közelsége, de a soproni igazgató nem engedte átülni, igazából szabad hely se volt, csak cserélni lehetett volna valakivel, de már mindenki befészkelte magát. Aztán végül Tánya, megadva magát sorsának, mégis Zsorzs vállát tekintette párnájának, ha már ott volt, Zsorzs bizsergést érzett zsigereiben, de őt is elnyomta az álom Tatjánának dőlve. Ezzel egymásnak feszült két sorsfolyam, hogy a taszítások és vonzások a szerelem kiszámíthatatlan labirintusában összegabalyodjonak, mint a kozákok Donja és az oroszok Volgája, nem maguktól természetesen, kényszerűen egy csatornával összekötve.

Kozák földön

Podgornaya Szinyukha

A végtelennek tűnő kozák földön a Volga és a Don ölelésében már érett sárgán ringadoztak a gabonakalászok a neki-nekifeszülő fuvallatban. Mintegy száz méterre egymástól öt tanya kis udvartartással szaggatta meg a gabonatáblák egyhangú tengerét. A tanyák közepén egyszerű fagerendákból, dagasztott, tapasztott agyagos földből, másként vályogból építkező házak bádog- vagy zsindelytetővel szemérmeskedtek a kíváncsiskodó, hétágra tűző nap, vagy a hol kerekded, hol kifli alakú hold elől. Az udvarok porában aprójószág kapirgált, tegnapról megmaradt kukoricaszemek után kutakodva. Gallyakból font kerítés állta útjukat, hogy el ne széledjenek a határban. A gágogó jószágok, kacsák, libák a sárban totyorásztak, annyi volt belőlük, hogy messziről az ember azt gondolta volna, leesett a hó. A pulykák kevélyen rútrútoztak, mikor a lustán heverésző kutyának kedve kerekedett megkergetni őket. Karám is volt az udvar végében, de nem volt juh vagy kecske benne, viszont a karám mellett büdösödő ól kifutójában testes disznók röfögtek, farkukkal próbálták elhajtani a legyek hadseregét. Túlnézvén a gabonatáblán, messzebb, a látóhatár szélén a legelőnek meghagyott réten egy csoportban tehenek harapták a dús füvet, míg a kopárabb kövekkel megszórt sztyeppén juhnyájak próbálták megtömni hasukat. A gazda két fia legeltetett a terelő kutyákkal.

Mindenik udvaron egy vagy két fogat pihent, saroglyájában szénával, amit a lovak csócsáltak. A kerekes kutakat fából tákolt vályú, itató nyújtotta meg jobbról meg balról, a felkarikázott kötélen csüngő vödörből dönteni lehetett a vizet az állatoknak. Az egyik vályút csak a lovak használták, ezek jóval magasabban voltak, nem ittak más állatok után. A házba mosáshoz, főzéshez, ivásra vagy mosakodásra egyszerre két vödör vizet vittek, egy görbefa két végére akasztva a vállukon az asszonyok. A ház-közeli kiskertben a konyha hasznára zöldséget termesztettek, uborka futott fel karóra, zöldellő bokrok alatt krumpli gumók híztak, a paradicsom nagyrészt már elterült a földön a pirosló termés súlya alatt, akadt a paradicsomok közt nem egy, közel fél kilónyi súlyú. Ősz vége felé a meg nem érett zöldparadicsomból kovászolni való lett. Remek kiegészítője egy nagy vodkázásnak, amikor a konyha melegéből tekinget ki az ember a behavazott határra.

A legnagyobb porta a tanyavilág középen terpeszkedett nem messze a falutól, kőhajításnyira a legutolsó roskatag vályogtákolmánytól, amiben a lópatkoló Szasa tengette öreg napjait, tengette, mert reszketeg kezéből már kiesett a kalapács, nem is patkolt már, műhelyét a fiára hagyta, az gondoskodott öreg napjairól. A tanya gazdája, Vaszilij nem volt nemes földbirtokos, pomescsik, csak nagybirtokos gazda, aki maga is részt vett a mindennapi munkában. A házának több szobája, nagy konyhája, vendégmarasztaló tornáca volt. A tornácot felkapaszkodott kékszőlő takarta a nap elől. Az udvaron rendezetlenül almafák, szilvafák, barackfák, diófák zavarták a kilátást. Pár kecskebak-ugrásnyira a gyümölcsöskertben rengeteg almafa hordozta pirosodó meg zöldellő termését, az ágak csak úgy roskadoztak súlyuk alatt. A kert végében szántó, a szántó szélétől lovak tapodta kocsikerék vájta utat követve a falu néhány házból álló utcácskája kanyargott, ez volt a település magja. Falucskáról igazából még nem beszélhetünk, a házakban sokak között patkoló kovács, szűcs, suszter, néhány javasasszony, Vaszilij retyerutyája, meg halászok laktak, akik már sötét hajnalon felültek a bakra, elhajtottak a folyóhoz a jó fogás reményében. Üres iszákkal soha nem jöttek vissza, halban gazdag volt a Kubán folyó.

Podgornaya Szinyukha a település neve.

A gazdának két fia és négy lánya lakta a környező tanyákat. A legidősebb fiú, Misa, főként a teheneket, lovakat legeltette, a kisebbik, Petyka, a kecskékkel meg a juhokkal pásztorkodott. A lányok, Maruszja, Matrjona, Duszja és Anna Vaszilij feleségének irányításával a konyhán sertepertéltek, el kellett látniuk a sok felfogadott munkást. De az ő tisztük volt este megfejni a teheneket, a kecskéket. Vajat köpülni a tej egy részéből, az alvadt tejből túrót csepegtetni, sajtot formázni.

Vaszja kedvenc lánya aratás közben a búzatáblában született. A beérett búza súlyos kalászai megdöntötték a szalma szárát, ideje volt az aratásnak, nehogy a tábla elfeküdjön a földre. Vaszilij vezette élen a kaszásokat, egyszerre szisszent a kaszák éle, ahogy metszették a szalmaszálakat, az asszonyok, köztük Vaszja felesége, a nagy pocakjával már a kilencedikben járhatott, szedte a kévét a kaszások után. Aztán egy hajolásnál érezte, valami megpattan benne, víz csurog a lába szárán és nagy görcsei jönnek. Sikoltott, jajgatva ledőlt a tarlóra. Vaszja eldobta a kaszát, mellette termett, aztán csak azt látta a többi kaszás, hogy az asszonyok ott sürögnek Vaszilij felesége körül, majd felsír egy éles gyerekhang, Vaszja meg boldog pofával karján ott áll a tarló szélén egy anyaszült meztelen, az anyjából épphogy csak kibukott babával. A gabonatáblát akár szülőotthonnak is el lehetett von keresztelni, mert Vaszilij második lánya is hasonlóképen jött a világra, igaz, akkor már nem aratták, hanem csépelték a búzát, és fekhelyül nem a tarló, hanem a szérű szolgált a szülési görcsökkel küszködő anyának.

Amikor Vaszilij gyerekei felcseperedtek, megkapták a föld egy részét művelésre, maguk vetették meg lábukat a tanyán, házat építettek az öreg tulajdonában növekvő erdő fáiból. A tanyáktól nem messze kicsiny patakocska táplálta tisztavizű tavacska hizlalta a halakat, a nádasban még tavi kagylót meg rákot is lehetett zsákmányolni. A tavacska partja jó agyagos föld volt. Gödröt ástak, belehordták az agyagos földet, töreket hajítottak bele, öntözték a tavacska vizével, felgyűrték térdig a gatya szárát, tapicskolták lábukkal a vizes agyagot, mígnem jó kis massza lett belőle. Aztán téglaformára veregették, a téglákat meg kirakták száradni az Isten napjának melegére. A kiszáradt téglákat hazakordézták, beépítették a fagerendák közé. Az erdőből persze a kivágott fák helyébe csemetéket kellett ültetni, hogy holnapra is legyen fejszézni való. Jószágot is kaptak a gyarapításra.

Az egész földet együtt, egyben művelték meg, mindenki kivette a részét a szántásból, vetésből, aratásból. A termés értékesítése is javarészt egyben történt, a kapott ellenérték kisebbik részét Vaszilij, a gazda elosztotta a gyerekei közt. A nagyobb részt megtartotta, nem csak magának. Szombat-vasárnap összejött a család ebédre, vacsorára. Ez volt az alkalom, mikor megbeszélték, mi fontos költeni való. Kell új ásó, kapa, egy eke is elkelne, a gyerekeknek cipő, feleségnek új szoknya vagy alsó, esetleg a konyhákra egy s más.

Persze időszakos napszámosok is dolgoztak a tanyákon. Az öreg úgy fogadta fel a napszámosokat, hogy pénzt nem adott senkinek, javakkal, gabonával, liszttel, hússal, zsírral, teljes ellátással, szállással fizetett. Lóhátról ellenőrizte az elvégzett munkát. Mint ahogy minden kozák, szerette a lovakat, szeretett fekete csillaghomlokún szárnyalni a sztyeppén. A föld, a ló, az asszonyok, az izzadságos munka, ez volt éltető eleme, ízig-vérig. Földhöz ragadt kozák volt, nem a katonafajta.

Kolja az egyik legszegényebb kozák család egyetlen sarja volt a tanyavilágban, a faluban lakott szüleivel. Apja szintén napszámból élt, anyja állandóan betegeskedett, nem tudott munkát vállalni. Kolját Vaszilij, a gazda felvette kocsisnak. Hetente kétszer fordult a tanya és Armavir város piaca között nyáron a két ló húzta fogattal, télen a trojkával. Szeretett télen, a vastag havon a speciálisan orosz fogatolású, három ló repítette szánnal nekivágni a végtelen hómezőnek. Ilyenkor csak sejteni lehetett a hó takarta utat, élvezte az arcába csapó havas szelet és nem kerítette hatalmába félelem, mikor éhes farkascsorda rohant trojkája után. Igaz, bátorságát a csőre töltött vadászpuskának köszönhette, mely mellette pihent a bakon.

Armavir Krasnodar Krai (megye) második legnagyobb városa volt a Kubán folyócska partján, a kozákok fővárosa, Krasnodar után. Ha nem sikerült egy nap megjárnia az utat, a szekérderékban töltötte az éjszakát. Bár a kozák büszkeségén kívül semmije nem volt, állandóan a csajokon járt az esze, ott sündörgött köröttük. Leginkább Maruszja tetszett, Vaszja legidősebb lánya. Ha tehette, ott settenkedett körötte. Maruszjának első házassága alig pár hónapig tartott, férjét elvitték a háborúba, ott vesztette életét, második házasságából volt két lánygyermeke. A férje különös betegséget kapott, lábát valami „rózsa betegség” támadta meg. A javas asszonyok többször a városba, Armavirba az orvoshoz küldték, ő nem hallgatott rájuk, a betegség fél év alatt elvitte. A két gyermek meg a két férj igazán nem hagyott nyomot Maruszján. Ölelhető karcsú dereka, fekete, lobot vető göndör haja, vastag szemöldöke alá megbúvó nagy, barna, mandulácska szemei, igencsak duzzadó, fehér vászon ingecskéjének feszülő mellei, a pendelyt fedő, sokredőjű szoknyájából kiringó kerek, domborodó feneke megdelejezte a férfiszemet. De nem volt szerencséje a férfiválasztással.

Kolját egyik nap Vaszilij elküldte füvet kaszálni, hogy legyen szénája télire az állatoknak. Még fel sem kélt a nap, már a réten volt. Szeretett korán kelni, és a munkát sem vetette meg. A rét közepében kis liget árnyalta a tájat, néhány nyírfa meg valamiféle bokrok. Délfelé abbahagyta a kaszálást, ledőlt az egyik fa tövébe, várta, hogy valaki kilátogasson az ebédjével. Nem kellett sokat várnia, Maruszja hozta kendőben a sült krumplit, kenyeret, hagymát, meg ráadásul egy piros almát is leszakajtott jövés közben. Ment volna máris, de a férfi marasztalta, lehúzta maga mellé a gyepre, az árnyékosba. Beszélgettek, közben fogyatkozott az ebéd, kis agyagkorsóból friss víz került elő. Aztán a férfi elkezdett mórikálni, addig-addig, mígnem Maruszja szoknyája felcsúszott, bugyi nem volt rajta, azt csak az úri nép hordott. A férfi keze nem tétovázott, befúrta magát Maruszja lába közé. Kezét aztán ő maga is követte, ráterpeszkedett a lányra, a lány tessék-lássék tiltakozott, de ez nem volt elég a férfi nyomulásával szemben. Aztán a férfi felállt, begombolkozott, és visszaküldte a lányt a tanyára, mint mikor valaki elszív egy cigarettát, aztán eldobja a csikket a földre.

Vaszilij a tornácon pipázott, mikor a lánya megérkezett a rétről kipirulva, a haja boglyasan. Vaszja rögvest látta, történt valami szokatlan.

– Maruszja, hogy nézel ki, miért vagy ilyen kuszált, mitől pirosodott meg az arcod?

Maruszja szó nélkül be akart futni a konyhába, de az öreg rádörgített.

– Állj meg, te lány, de rögtön, és elmondod, mi van veled.

Maruszja most pityergésre fogta.

– Nincs semmi, apám, csak a ligetben Kolja maga alá gyűrt.

– Mit beszélsz, te lány? – készült kitörni apjából a harag.

– Igaz, neked, hála istennek nem kell a nászágy lepedőjét kiterítened, de a tisztesség az tisztesség, nem vehet szájára a falu.

– Hát ez történt, hiába próbáltam meg ellenállni.

– A nemjóját! – kiáltott Vaszja, magához hívta két derekasan megtermett legényét.

– Menjetek a rétre, hozzátok elém azt a pernahajder Kolját, hadd rendezzem le vele a lányom meghágását.

A két tagbaszakadt lóra kapott, alig fertályóra múlva visszatértek Koljával.

– Te aljas disznó, hogy merészeltél kezet emelni a lányomra?

– Ne dühöngjön, gazduram, nem bántottam én a lányát, inkább csak szeretgettem.

– Igen? Akkor holnap el is veszed feleségül, mert ha nem, szétszaggattat1lak a kutyáimmal.

– Nem kell erőszakoskodni, leszek én a férje – válaszolta Kolja, és gyorsan elkotródott a gazda látóköréből. Ki nem állhatta Vaszilij úrhatnámságát.

Hétvégén megvolt az esküvő, a nagy ház melletti kis faházat kapták meg berendezkedésre. Vaszja ragaszkodott Maruszja közelségéhez, ő segített anyjának talán a legtöbbet. A konyhán ellátni élelemmel a munkáskezeket, kihordani az ételt a határban dolgozóknak, ellátni a jószágokat testvéreivel. Kolja kénytelen volt mindezt eltűrni, de nehezen viselte, hogy ő nem kapott lehetőséget saját tanyára, jószágokra, földre. Lehet, Kolja és családja nincstelen, napszámból élő kozákok voltak, de kozákok, vérükben volt a kozák büszkeség. Állandóan tüzelték Kolját, miért kezdett ki egy kétgyerekes asszonnyal, aki cseléd saját apjánál, Kolját meg apósa nem tartja érdemesnek, hogy egyként kezelje a többi gyerekével. Ezért Koljában dúlt az elégedetlenség szülte gyűlölködés, amit vodkába meg a cselédlányok hajkurászásába fojtott. De tette a szépet Maruszja két nagylányának is. Ezt viszont Maruszja nem nézte jó szemmel, mondta is apjának, csöbörből vödörbe ez a házasság. Egy év telt el, és Maruszja kiadta Kolja útját, elváltak, pedig újabb baba készülődött kifelé Maruszjából a napvilágra, egy kislány, Zoszimova Raisza.

A tanyavilágban unalomig ismétlődtek a napok történései. Kakas-kukorékra, mikor a napocska kibújik a tengerből, és kezdi számba venni a tegnap történéseit, az éjszaka öntudatlanságából nyújtózva felcihelődnek a munkáskezek. Korpából, darából, tört csuhéból, hulladék almából, vagy krumpliból moslékot kevernek a röfögőknek reggelire. A lovak, tehenek szénát, korábban begyűjtött, érlelt lucernát kaptak. A gágogó, kotkodáló hangoskodó aprójószág elé morzsolt kukorica, kukoricaliszttel kevert szecska került az etetőbe. Asszonykezek begyújtották a kemencét, a szamovárban forrt a víz a teához, asztalra került a kenyér, a szalonna, néha kolbász is, meg a teához a csupor erdei gyümölcsből főzött lekvár. Ellátták a gyerekeket, a földekre igyekvő férfiéhséget, aztán ki-ki ment dolgára. Az asszonyok főztek, mosták a szennyest, varrták az elvásott ingeket, gatyákat, nem tellett mindig újra. Felsöpörték a döngölt padlót.

Petyka, hogy felborzolja a mindennapok egyhangúságát, nősülési szándékkal állt apja, Vaszilij elé. Vaszilij bólogatott, miközben újabb adag dohánnyal tömködte pipáját. Rágyújtott.

– No, és ki az a boldogtalan, akit te a nyakadba akarsz venni?

– Biztos ismeri apám, a javasasszony legidősebb lánya.

– Hát az nem valami szépség, és egy huncut kopejkája sincsen.

– Van annak, vagy az anyjának, ha nem is sok, de amolyan szolgalélek, megszerettük egymást.

– Te tudod, fiam, nem vagyok ellenében.

A hét végén a falu pópája egybe is adta őket. Dologidő volt, a krumplit ki kellett szántani a földből, összeszedni, szárítani, kaszálni a rétet, hogy legyen az állatoknak télire való, ezért csak amolyan tessék-lássék lakomát tartottak, így is elég sok gácsér bánta az esküvői traktát.

Eltelt egy év, és Fiona, Petyka felesége ágynak esett. Hiába volt az anyja a falu legjobb javasasszonya, segíteni nem tudott rajta. Ősszel, mikor a fák elvesztik leveleiket, Petyka is elvesztette asszonyát. Csendesen helyezték nyugalomba a falu végén, a dombtetőt sírokkal benépesítő temetőben.

Vándorcigányok kéredzkedtek néhány napra a tanyára. Vaszilij engedte, hogy sátrat verjenek a tanya végében és megetessék a sovány lovaikat a szekér elé dobott szénából. Hagymát, almát, vastag tokaszalonnát, meg egy malomkerék nagyságú falusi kenyeret adott az éheseknek. Bort hiába kértek, friss víz a kútban, azt igyátok, tanácsolta Vaszilij.

Este a kert végében, távol a háztól nagy tüzet raktak. Körbeülték, már aki elfért az égbe szökő lángnyelvek körül, ki nem, távolabb telepedett, de még érezte a meleg varázsát. Előkerültek a nyársat szolgáló husángok, kihegyezett végükre rácsúszott a vastag szalonna, kis krumpli, hagyma, azt beletartották a nyaldosó tűzbe. A cseppenő zsírt vastag karéj falusi kenyérre cseppentették. Éhes, nyálcsalogató illatok osontak szét a tél eleji estében. Előkerült egy eléggé megtépázott hegedű valamelyik szekérderékból, rázendítettek a cigányok, csak úgy szakadt torkukból a szenvedélyes nóta, táncra perdültek a cigánylányok, vibráltak a zene ritmusára, ringatták csípőjüket, ráncigálták szoknyájukat, majd’ kivillant meztelen ülepük, hogy hálából szórakoztassanak. A cigánylány kórus mórikálva énekelte:

Ócsi csornije, ócsi sztrásznije ócsi zsgucsije i prekrásznije

kák ljubju já vasz, kak bájusz ja vasz znáty
uvidel vász já ne dobrij csász…

Amikor abbahagyták cigánylányok, a kozákok ajkán szólaltak meg a legszebb, legfájóbb népi dallamok.

Ki-ki saját keserű sorsát, szegénységét, szerelmét, a munkában megkérgesedett lelkét, bánatát vitte át a dalban. Éjfélre járhatott, mert a hold már a delelőn állt, mikor Vaszja szedelőzködött, bement a házba feleségével. Sokan, így a cigányok is, elheveredtek a még parázsló tűz mellett, élvezve a pattogó, lobbanó lángok melegét a nedves fűre terített lópokrócon, bámulva a sötét égbolt megannyi lámpását, a csillagokat.

Nagy pelyhekben hulló hóra ébredtek Podgornaja Szinjukha dolgosai. Korán beköszöntött a tél, alig volt vénasszonyok nyara, és még az október sem fogyott el teljesen. Előkerültek a kucsmák, birkabundák, szőrmével bélelt bakancsok, vastag harisnyák. De az élet ment tovább a maga megszokottságában. Begyújtottak a búbos kemencébe, főtt a víz a teának, tűzre került a nagy kondér krumplileves. A gyerekek felkuporodtak a kemence tetejébe felhajított lóbőrre, majszolták a reggelit. A felnőttek forró teásbögrékkel a tornácon beszélték az aznapi teendőket. Az egyik fogatnak ki kellett menni a kukoricaföldre a kint hagyott csuhékupacok összeszedésére. A másik fogat meg a kaszákat vitte javításra a patkoló kovácshoz.

Vaszja feleségéhez a faluból kis krumpliért meg lisztért átbotorkált a havon anyósa. Kis időre letelepedett a kemencepadkára melegedni, meg, hogy megigyon egy forró teát, kóstolgatva hozzá az idén eltett erdei gyümölcslekvárból.

– Igazán jól sikerült, finom lett a lekvár – mondta már a harmadik korty tea és harmadik kiskanál lekvár elfogyasztása után, Nasztya.

– Sajnos az enyém kissé savanyú lett, lehet, kevés cukrot adtam hozzá, de azt is úgy kellett összekapargatnom a zsák aljából.

Vaszja felesége közben összekészítette a kis batyut anyósának, egy vászonzacskóra való lisztet, egy zsákocska krumplit, szelt hozzá két nap előtt kisült házikenyérből, meg egy oldalszalonnát is hozzátett. A nagykendő végeit aztán összefogta megcsomózta, anyósa meg hátára vette a batyucskát, elindult vele vissza a faluba. Vaszja felesége kikísérte anyósát a kert határáig nehogy Morgós, az egyébként lusta kutyus, harapós kedvében megkergesse. Még el se búcsúztak, mikor rettenetes gyereksikoltozás, jajgatás hallatszott a konyha felől. Mindketten rohanvást igyekeztek vissza. Közben Maruszja is előkerült az aprójószág etetéséből, berohant a konyhába. A nagy jajveszékelésre kijöttek a sátrakból a cigányok is. A konyhában félájultan jajgatott a hároméves Raisza, a tűzhelyről a leveses kondér a földön, tartalma rázúdult a kislányra, deréktól leégetve róla a bőrt. Ahogy le akart mászni a kemence tetejéről, támasztékot kereső kis lába a leveses fazék peremére lépett, ahogy ránehezedett, lecsúszva magára borította a forrón bugyogó krumplilevest. A gyerekről gyorsan levették a ruhát, kivitték a hóra, lefektették, hóval takarták, majd beállították egy dézsa hideg vízbe, és elrohantak a javasasszonyért. A javasasszony elszörnyedt a leforrázott gyerek látványától, aki szüntelen jajveszékelt.

– Én ezen nem tudok segíteni, de szerintem a felcserek se nagyon, meg kell próbálni. A városba kell vinni sürgősen.

Egy fogat se tartózkodott a tanyán. Az egyik a faluba ment a kovácshoz, a másik a szérűre a kint hagyott csuhékért.

– Én elviszem – mondta az idősebb cigány. – Tekerjék be a gyereket hideg vizes lepedőbe.

Azzal rohant a szekeréhez, befogta a tanya végében szénát harapó lovakat. A hároméves Raisza a fájdalmaitól eszét vesztette. Gyorsan szénával megrakták a szekeret, a szénaágyra fektették a gyereket. Maruszja mellé telepedett a kocsiderékba, a cigány a bakra, és őrült rohanással, ahogy a lovaktól tellett, repült a szekér. A havas út alatt megbúvó göröngyök nagyokat dobtak a rohanó szekéren, ilyenkor a kislány feleszmélt, lassabban jajongva, de a cigány a bakon csak űzte a lovakat. Beérve a városba lassított a szekér, Maruszja beszaladt a kórházba segítségért. Hordágyon bevitték a gyereket, jött a felcser, levette a lepedőt. Itatott valami nyugtatót, fájdalomcsillapítót a kislánnyal, mitől az álomba merült, de csak nyögdécselt. Pőrére vetkőztették a gyereket, az égett, leforrázott testet valami fertőtlenítővel lefújták, majd egy steril lepedővel takarták le, bevitték a kórterembe. A felcser kiment a folyosóra, megtörölte verejtéktől gyöngyöző homlokát és rágyújtott. Nagyot húzott a cigarettából, közbe elérte az ácsorgó, kezét tördelő Maruszját, halkan beszélt, de szavainak súlya megtelepedett Maruszja lelkében.

– Csak Istenben lehet hitünk, mi mindent megpróbálunk, de ilyen súlyos esettel még nem találkoztam. A gyerek fél teste deréktól lefele szinte megfőtt. Most nem tudunk mit tenni, csak altatni, fájdalmat csillapítani, menjenek haza, és két hét múlva érdeklődjenek.

Kihallatszott a kórteremből a nyöszörgés a kislány fájdalmai miatt, az altatás ellenére. A cigány hazavitte Maruszját. Már szedelőzködtek volna a szekerekre, elbontották sátraikat, hogy tovább álljanak, de megvárták, végül is mi lesz a kislány sorsa. Vaszilij megtűrte őket, sőt hálás volt.

A harmadik héten a cigány jelentkezett Vaszilijnél, vinné Maruszját lányához a kórházba. Vaszilij félt híreket hallani, ezért halogatta a városba menést, mivel a falu javasasszonyai semmi jóval nem kecsegtették.

Most nem hajszolta a lovakat a cigány, a bakon ült Maruszja is. A széna is ott volt a szekéren, senki nem nyúlt hozzá az óta sem. Maruszja ajándékként, vagy inkább fizetségként megpucolt, kibelezett libát, kacsát, a tyúkok alól reggel az alomból szedett friss tojást, húst hozott a felcser úrnak, aki mindennek örvendett. Hozzászokott, hogy a tanyasi emberek pénz helyett ilyesmivel fizetnek.

– Szerencséjük van, asszonyom, és a kislánynak igen erős a szervezete, jöjjenek.

A doktor a kórterembe kísérte a bizakodó Maruszját.

– Mamácska – kiáltott fel a kislány.

Megölelte anyját. Égési sebei már bevarasodtak. Érintésre még voltak érzékeny, gyógyuló területek, de már felkelt, vécére is tudott egyedül menni Raisza.

– Még egy hétig nem ártana, ha a kórházba maradna a kislány, nehogy fertőződjenek a frissen varasodó sebek. Adunk majd orvosi igazolást, mert a kislány elvesztette a szűzhártyáját, szinte elfőtt, de egyébként teljesen rendben lesz. Igaz, a leforrázás nyomait egész életében hordozni fogja.

Maruszja nem tudott eléggé hálálkodni a felcsernek, no meg a cigánynak, hogy megmentették kislánya életét. Visszaérve a tanyára, a jó hírek Vaszilijt annyira meghatották, hogy két szép lovat adott a cigánynak hálából, és hozzátette, bármikor szívesen látja őket a tanyán. A cigányok felszedelőzködtek, elköszöntek, ki tudja, mi lett a sorsuk, mert többet nem látogattak a tanyára.

A nyomorúság lázongása

Az elbukott orosz-japán háború az amúgy is gyengélkedő orosz gazdaságot az összeomlás szélére nyomta. Főként a városokban nőtt gyorsan az elégedetlen, sorsukat csak nehezen cipelő polgárok, legfőképpen a munkások tömege. De a lázongás zászlóvivői a földbirtokos arisztokráciának kiszolgáltatott, feudális, röghöz kötött, az élhetést biztosító földecskéért küzdő, nincstelen, „ha akad, napszám”-ból élő parasztság volt. Egész Oroszországban vészjósló volt a munkanélküliség, az elbocsátások, az élelmiszerhiány, az éhezés, a betegségek, az egészségügyi ellátás romlása, a tüzelő hiánya, embertelen lakhatási körülmények, melyek mind a cár elleni fellépésre sarkallták az egyre inkább szaporodó és erősödő munkásmozgalmakat, a megélhetést jelentő parcellákért szervezkedő parasztokat. A cáratyuska már sokak szemében nem volt atyuska. Bár ezerkilencszázöt januárjában a naiv tömegek egy pópa vezetésével, ünnepi ruhába öltözve, a Téli Palota elé vonulva, békésen kérték a cárt nyomoruk enyhítésére, naivitásukra a csendőrök és katonák halált köpködő puskagolyói, százak lemészárlása adta meg a választ. A cárt és hatalmát nem érdekelte az emberek egyre sanyarúbb sorsa. A falu, a tanyavilág is mocorgott, mert a cár elrendelte a termés beszolgáltatását, hogy etetni lehessen a front katonáit, a városi polgárokat, majd a nagygazdák és földbirtokosok tiltakozására az állam fix áron, kötelező fejkvóta alapján felvásárlást írt elő, végletekig kiszipolyozva a mezőgazdaságból élőket, főként a földtelen feudális sorban sínylődőket. A parasztok, ki tehette, ellenállt, visszatartotta, eldugta gabonáját. Majd a felvásárlás sikertelenségét látva a cári rezsim elrendelte a „padlássöprést”. Behajtók kutakodtak a parasztportákon, mindent elrekviráltak, amit találtak. Már elvetni való sem maradt a parasztnál. És a napszámot sem volt miből megfizetni.

Újabb háború az antant oldalán, milliók halála, amiben szerepet játszott az orosz ipar szánalmas teljesítménye, mert nem tudta megfelelő munícióval ellátni a harcoló, vagy inkább dezertőrségbe menekülő hadsereget, vagy a teljesen eladósodó államot, aki nem tudta finanszírozni a háborút. Mindez tetézve a férjek, apák, fiak elvesztésével, a vesztett csatákkal szétziláltak az orosz birodalmat.

Az orosz történelem boszorkánykonyhája Petrograd volt. A hatalmi törekvéseknek, az életterekért folyó acsarkodásoknak, az orosz hadsereg agóniája sem kiáltott megálljt. Csak a bolsevikok tudtak egyre jobban megerősödni, szervezettebbé válni, és elhitetni az elkeseredett emberekkel, hogy egyedül az ő kezükben a megoldás kulcsa. Ebben a belső hatalomért folyó kíméletlen küzdelemben kirajzolódik egy ember töretlen akaratereje, következetes, megkérdőjelezhetetlen hite, egy új társadalmi formáció igazságában, aki átírta az egyik legnagyobb szegénységben, elmaradottságban élő soknemzetiségű nép történelemkönyvét: ezt az embert Leninnek hívták.

Az első világháború további hosszú, mély nyomokat szántott Oroszországon. A szegénység, a nyomorúság, az éhezés már nem csak a városokban volt a mindennapok árnyéka. Céltalanul, munka és kereset nélkül egyre több dezertőr katona csellengett a városokban. Az egyre növekvő elégedetlenség, az üzemekben a munkások éhbére, a politikai hatalmi harcok, a parasztság földéhsége, ellentétben a földbirtokos nemesség hatalmas birtokaival, gyakorta vitte az utcára az embereket. Egyre-másra lobbantak fel a sztrájkok, tüntetések, a parasztok megmozdulásai, sok nemesi udvarházat gyújtottak fel. A vasutasok sztrájkja többször megbénítja Oroszországot. Hangosan követelik a demokratikus reformokat. Feszültek az indulatok a szerencsésebb sorsú jómódúak, a földbirtokosok, gyárosok, bankárok, és az egyre nincstelenebbé süllyedő kispolgárok, munkások, földnélküli parasztok között. Elkeseredett leszámolás indult el a sanyarú helyzetért felelősnek tartott cári rezsim ellen. A mélyszegénységben élők a háború befejezését kívánták. A hatalomra kerülő, és még mindig a régi rezsimet támogató nagypolgárság, folytatni akarta a háborút, holott menekülni kellett volna a katonai összeomlásból, ehelyett beletorkolltak egy évekig tartó belháborúba a megújulásért küzdő vörösgárdista bolsevikok, és a múltat valamilyen formában visszakívánó fehéroroszok között. A politikai küzdelem színpadán különböző érdekcsoportosulások tömörültek, erősödtek a szakszervezetek, mensevikek, esszerek, bolsevikok. Megjelentek az első pártok. Ideológiai kavalkád a monarchistáktól az anarchistákig. A parasztok és néhány értelmiségi a „Szocialista Forradalmárok Pártjába”, a burzsoázia a legnagyobb, liberális „Alkotmányos Demokrata Pártba”, a kapitalizálódó földbirtokos arisztokrácia az „Orosz Népszövetségbe” sorakozott. A politikai széthúzások, az akarom is meg nem is polgári tétovaságban, csupán a kényszerűségből, csak az ígérgetésig eljutó erőtlen polgári kormányok nem tudták tartósan uralni a politikai és katonai káoszt. Megalakulnak a szovjetek, a polgári kormányzás farvizén megerősödnek a bolsevikok, és a társadalom által egyre inkább kikövetelt változások motorjaivá válnak. Demokratikus polgári forradalom tör utat magának. A cári család kivégzésének üzenete: végleges szakítás a múltbéli rezsimmel.

Az országban mélyülő nyomorúságot tetézte a fehérek és vörösök belháborúja, mely a Lenin mögött álló bolsevikok vérzivataros győzelmével végződött. Brutális kivégzések, milliók száműzetése, és a gulág terrorján keresztül vezetett egy európai demokráciáktól merőben eltérő világhoz. Az új rend intézkedései sok munkás és szegényparaszt sorsát ígérte megváltoztatni:

Minden hatalom a szovjetek kezébe, azonnali békekötés, az értelmetlen háború befejezése, a föld legyen köztulajdon és használói a parasztság, nyolcórás munkaidő, a gyárakban munkásellenőrzés, munkásigazgatás, minden népnek egyenjogúságot és önrendelkezést, iskolák államosítása, ingyenes orvosi ellátás, a bankok, a föld, a gyárak államosítása. Sok minden ezekből a nyugati demokráciákban már megvalósult, de nem a munkás-paraszt hatalomra hangszerelve. Persze sok minden csak jelszavak üres csengése volt, mint a népek önrendelkezési joga, mely helyett soha nem látott népirtás, deportálás, társadalmi rétegek likvidálása következett be, vagy a földkérdés, melyből a föld államosítása, kollektivizálás, a kolhozok, szovhozok erőszakos létrehozása lett.