Impresszum

Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás.

© 2017 novum publishing

ISBN Könyv: 978-3-99048-572-9

ISBN e-book: 978-3-99048-573-6

Lektor: Heinze Enikő

Borítókép: Dyscoh, Inara Prusakova | Dreamstime.com

Borítóterv, layout & szedés: novum publishing

Illusztráció: pixabay.com

www.novumpublishing.hu

Ajánlás a nyájas olvasónak

Az életről szóló filmek vagy a nagy írók nemegyszer történéseiket azzal a megjegyzéssel ajánlják olvasóiknak, miszerint a szereplők csupán a képzelet szüleményei, a sorsuk nem e világban bonyolódik. Létezik egy párhuzamos dimenzió. Abból a világból jött az Őszszakáll, Véncsont. Egy szúnyogcsípéses este, a friss zamatú patak partján, parázsló zsarátnokok fényében, meg egy jófajta burgundival a poharában regélte az alábbiakat:

„A világ összes szép asszonya nem lehet tiéd,
de legalább törekedj rá.”

Jorge Amadó (brazil iró)

Csillagok-csillagok…

Akkor születtem, mikor a hold a hetedik házhoz ért, és a Jupiter együtt állt a Marssal.

A csökönyös Bak, az elhivatott és szívós Vízöntő, az ugrani készülő, és a jóért mindig harcba szálló Tigrisként.

Őszszakáll Véncsont (a mesemondó)

Prológus

Kedves olvasóm, ki könyvemet kezedbe veszed, köszöntelek nagy tisztelettel és köszönettel, amiért drága órákat a könyvem olvasásának szentelsz, remélem, nem fogok néked csalódást okozni.

Egyszer csak valami ősi és felfoghatatlan Isteni sugallatra belecsöppenünk a végtelen térből és végtelen időből álló határtalanba, ahol a végtelen pici anyagrészecskék alkotnak tereket, éteri világegyetemet, hatalmas bolygókat, napokat, sötét lyukakat, végtelensok formájú- és halmazállapotú anyagtömegeket, vagy éppen az anyagi éjsötét ürességet.

Számunkra azzal, hogy a világra jöttünk, kezdődik az örökkévalóságban folyó idő egy pillanata. Szeretnénk urai lenni a világnak, de fel se tudjuk fogni a végtelent. Az Univerzum örökkévalóságához mérve csak villanásnyi mosolyok, könnyek, bánatok és szenvedések, örömök és boldogtalanságok, születések és elmúlások vagyunk. Különös történései a szellemmel elvegyült anyagnak.

Csak az anyag és a lélek örök, a gondolat, mely tőlük születik, idővel elillan, semmivé foszlik. Amíg társulnak, együtt alkothatnak Ádámot és Évát, elefántot és békát, oroszlánt vagy kiscicát, bármit, ami él, s ha úgy érzik, nehéz már társulniuk, a lélek elillan, s marad az anyag, mely a múló idővel végtelen pici részeire bomlik, hogy újra része legyen az Univerzum örökkévalóságának. A lélek meg új formációkba bonyolódik az anyagi részecskékkel, más minőséget adva az örökké mozgó, vibráló, lüktető anyagnak.

A lélek megfoghatatlan, nem anyagi természetű, mint terméke a gondolat, de része a világmindenségnek, mint az űr. Az anyag véges, megtapintható, de a végtelen tér, amiben létezik, az is anyagi, de megfoghatatlan, nincs se vége, se hossza, se behatárolható kiterjedése. És ugyanennek a végtelennek létezik szellemisége, amely nem anyagi, éteri, a testetlen szellemvilág, maga az Isten.

És Isten, aki maga a mindenség, az örök éteri anyagból teremté egykoron a megszámlálhatatlan, és tévedhetetlen matematikai pontossággal leírható pályán mozgó űrlényeket, bolygókat, csillagokat, tejutakat. Teremté azt a bolygót is, melynek kérgén az élet csírái kipattantak, és évmilliárdok alatt eljutott az emberi színjátékig.

Kedves olvasóm, jer, lépkedj velem végig e könyv lapjain, ha éltél e sötét korban, csak emlékezz néhány percet a veled együtt szenvedőkre, ha nem éltél még ekkor, a szerencsések közé tartozol, áldozz néhány órát e sorok olvasására, tán ezzel is tettél azért, hogy a mosolyt soha ne törölhesse le senki az arcokról. Ne lehessen ember embernek farkasa, a téboly ne kaparinthassa meg a hatalmat élők és holtak felett. Amit az ember alkotott, ne dönthessék romba, ne pusztuljanak emberek értelmetlenül esztelen háborúkban, és minél több gyermek kezébe kerüljön egy bögre kristálytiszta víz, legalább egy morzsányi kenyér, egy marék rizs, hogy ne haljon éhen, miközben a gazdagság mázsányi élelmet dob ki a szemétbe nap, mint nap.

Mosolygós jótevő álarca mögött megbújó terror dühöng a megmentő szerepében tetszelegve, rettegve a holnaptól gulágokba gyűri a gondolkodás ártatlan áldozatait. Majd korszakok, érák zuhannak a semmibe, hogy helyt adjanak az egészséges, szabad gondolatoknak, a megtisztulásnak.

Ebben az őrült korszakban él, vívódik, harcol a regény hőse. Ő Kontár Zsorzs, az éhenkórász segédmunkás, az irodista, a tudományos kutató, a közgazdász, a bankár, aki oly sokszor felküzdi magát a dombra, de a dombtetőről soha nem tudja megpillantani az alant megbúvó szépséget. Nem képes megpihenni a csúcsra jutás élvezetében, mert mindig akad, aki fáradozás nélkül elfoglalja a már meghódított dombtetőt, magának orozva el az érdemeket, és barátilag letaszítja a feltörekvőt, hogy a mélyből felemelve a fejét újra felküzdje magát, töretlen akaraterővel.

Kontár Zsorzs megformálója a szerencsés szerencsétlenségnek. Kisember ő, törekvő, ki mindig kész az alkotásra, a leglehetetlenebb dolgok megoldására vállalkozik, hogy az emberek számára hasznos legyen. Persze eredményeit soha nem méltatják, mint az ezernyi hangya szorgosságával munkálkodó kisemberekét sem.

Nem tartod furcsának, kedves olvasó, hogy a csendben, szorgosan munkálkodó sokmilliónyi kisember közül senkit nem tüntetnek ki soha, mert nem született művésznek, írónak, vagy éppen űrhajósnak? Az igaz embert kellene észrevenni, nem a tehetséget csupán, ami tán nem is az érdeme, amivel született, igen, a kis embert, például az édesanyát, aki igaz hittel neveli gyerekeit a jövendőnek, a gazdálkodót, ki tán egész életében nem mehet nyaralni, mert gondozni kell nap mint nap az állatokat. Vagy nézd az orvost, ki nap nap után viaskodik a halállal, hogy életeket mentsen, de sorolhatnám még.

Kellene egyetlen nap az évben, csak egyetlen plecsni, csak egyetlen meleg kézfogás egy nagy embertől, ki azt mondaná: hős vagy, kisember, a hétköznapok hőse, a magad módján, tőled telhetően, köszönjük.

Nos, olvasóm, Kontár Zsorzs imádja a nőket, de hölgyválasztásában kódolva van a kiszámíthatatlan bonyodalmasság. Lehet elítélni, de soha nem akart élni hazugságokban, inkább búcsúzott, elszenvedte a szakítás gyötrelmeit, és igyekezett az erkölcsösség talajába vetni magvait, legtöbbször eredménytelenül.

Vannak igazgyöngy barátai, de többnek csak álca a barátság, elárulják, kihasználják, míg szalad a szekér, és könnyedén odébbállnak, mikor eltört a szekér kereke.

Gyerekrajongó, de talán csak öregedő korára örülhet igazán gyermekeinek.

Túlságosan becsületes ahhoz, hogy lehetőségeit kiaknázva a becstelenség határmezsgyéjén balanszírozva, mint annyian, meggazdagodjon, pedig megtehetné, volna rá módja, de reggelente szeret jóízűen felébredni, a tükörbe nézve nem szemet lesütni, és szemérmesen figyeli mások gátlástalan kapzsiságát. Minden idejét a munkának szenteli, a magánéletét is feláldozva, pedig ezt senki nem méltányolja, sőt, a legtöbben nem is értik.

Nézd el nekem, kedves olvasó, hogy gyakorta csak pillanatképeket freccsentek a vászonra, mint a futurista festő, és nem dolgozom ki a kép minden részletét, csak annyit, hogy meglásd, mit mondani akarok. Tudom, hogy olvasván e sorokat, majd néhol csóválod a fejed és nem hiszed el a történteket, szép mesének gondolod, mi írva vagyon, pedig kérlek, higgy nekem, nyájas olvasó, valóságos dolgokat regélek neked, bármi hihetetlen is. A történések e könyv lapjain valamely dimenzióban megtörténtek.

Bocsáss meg, kedves olvasó, de szükségét láttam, hogy elcsábítsalak a doni sztyeppék kozákjainak sanyarú sorsához, mert e földön csodálkozott rá a világra Tatyjana Boriszovna, viselte nehéz életét, míg egy éjszaka Kontár Zsorzsal össze nem boronálta a sors, pedig Tatyjana annyira tiltakozott ellene. Szerintem Isten szánta meg hányatottságukat. És részese lehetsz a keleti világ csodáinak, a keleti ember varázsának, vagy épp a tajga égbe kúszó fenyveseinek.

Kedves olvasó, ne tévesszen meg a hasonlóság. A regény szereplői kevesektől eltekintve kölcsön vett személyek. Tükröt tartottam az életnek, az eseményeknek, és a tükrökben formálódtak a regény hősei. Akit a tükörben látsz, olyan, mintha te volnál, de mégsem te vagy, mert te a tükör előtt ülsz, ő meg a tükörből figyel terád.

Nos, kedves olvasó, nem szaporítom tovább a prológus sorait. Kérlek, bízd rá magad a mesemondó Őszszakáll Véncsontra, lépj be velem a sorok varázsolta világba, ahol nem mindennapi történések kelthetnek derűt, csodálkozást, hitetlenkedést, tán egy kis megbotránkozást, vagy keserű ízeket.

Az életet élni, kedves olvasóm, tudod, csodaszép, csak olykor elviselhetetlen.

Zsorzs Sande

A születés

Az anyag és a lélek egymásra talált csobbanása volt, amikor egy hideg, januári nap hajnalán egy kisember felsírt a szülőszoba falai között. Furcsállotta, hogy a biztonságos, nedves, meleg bugyorból kicsusszant az ismeretlenbe, fehérköpenyes sokak közé, a lábánál fogták, valami hűs nedvesség folyt a testén. Aztán bebugyolálták valami szárazba. Ez jó érzés volt, majd később újra hallotta azt az ismerős dumm-dummot, amit bugyrában oly sokáig jó volt hallgatni szüntelen. Majd valami puhát a szájába nyomtak, amiből finom, langyos, édes valami csurgott. Elaludt.

Hirtelen ébredt. Körötte hatalmas, idegen fehérség. Rugdalózni próbált, de valami összefogta. Csak a keze hadonászott, elérte az arcát, markolászta, furcsa hiányérzete támadt, mint eddig soha. Ez új érzés volt, és ijesztő. Nyögdécselni, majd oázni kezdett, ahogy a torkán kifért. Nem fogta fel, hány oázás telt el, míg valaki levegőbe emelte, valami hangokat hallott. Érezte, hogy rázkódik, fut a fehérség, majd lehuppan, és újra érzi a biztonságot jelentő dumm-dummot testével, szájába nyomják azt a puha valamit, amiből az a kellemes, langyos, édes nedű csurran le a torkán.

Hetednapra történt, hogy a kellemes, langyos, édes nem volt kellemes, langyos, édes. Úgy érezte, valami nagyon rossz történik. Visszajött gyomrából a nedű, és undor fogta el. Hangok vették körül, egyre hangosabbak. Arcát törölgették. A hangzavarból már meg tudott különböztetni egy jó érzéssel eltöltő hangot. Ezt a hangot hallgatta a bugyor melegében. Érezte, hogy ez a hang most nem bugyog, mint máskor, hanem szinte összeszorítja a mellkasát, oázott, ahogy csak tudott. A szeretett hang körülölelte, simogatta. Valami furcsa félelem kerítette hatalmába. Belefáradt az oázásba, elaludt.

Rozsdás tengelyen nyikorgó kerekek lassúságával vonszolták magukat a napok. Az anyuka szinte el sem mozdult az üvegkalitkától, amiben picinye feküdt. A pici teste élettelen, szürkés–kék volt. Levegőt és életenergiát adó csövek lógtak a pici testéből.

Miközben könnyei potyogtak az édesanyának, Istenhez fohászkodott, picinyét kérte vissza karjaiba.

Az orvosok tanácstalanok voltak. A kór ismeretlen volt, ereje ijesztő. Az orvostudomány Isten kezébe adta a megoldást.

Cigányasszony érkezett virágcsokrokkal, üzletelni a kismamákhoz. Ügyes volt, letette a csokrokat az ágyak melletti kisszekrényekre, mintha nem várna érte semmit, de aztán mindenkitől megkapta a csokrok árát. Hirtelen megállt a könnyes szemű anyuka ágyánál, elkapta az anyuka kezét, és tenyerébe pillantva elmosolyodott.

– Nem kell itatni az egereket, meglásd, minden jóra fordul. Hamarosan kisfiad felébred és éhes lesz. Erős lesz és nagy, talán még miniszter, vagy igazgató lesz a sorsa.

Majd választ sem várva, ringatva csípejét, elcsosszantott.

Pár nap, és a cigányasszony jóslata valóra vált. Isten visszaadta az életnek és az anyukának gyermekét. Anya megkönnyebbülve karjaiba ölelte a kékes, csonttá aszott kis testet, szájába igazította duzzadó mellének bimbaját. Újra kellemes melegséggel telt meg a pici pocija, amint szájába csurrant az az ismerős, édes valami, és már nem kívánkozott ki belőle. Elaludt.

A kórteremben zajlott az élet. Voltak, kik nagy hasukat fogva sétálgattak, vagy ültek ágyuk szélén, mivel sem állni, sem feküdni, de még ülni sem volt bírható, csak viselhető. Volt, ki már fájásaival küszködve szidta a párját, hogy mit tett vele, de várta a teremtés nagy csodáját, amikor Isten szerepében tetszelegve életet adhat egy kisbabának. Másokhoz éppen a nővérek vitték kicsinyeiket, hogy a duzzadó cicik rózsájából életet adjanak gyermeküknek. És volt olyan, aki feszülő melléből szivattyúzta a tejet, töltötte cumisüvegbe, hogy jusson azoknak is, kiknek nem volt elég.

Többször kialudtak a fények, és álmot hozó sötétség telepedett a kórteremre, mire a gyermek és anyuka megerősödött, és elhagyhatták a kórházat. Kint nagy pelyhekben esett a hó. A látóhatár szélén már kandikált a napocska, kibújva a súlyos felhőkből. Kis, köpcös ember jött értük. Még fehér köpeny volt rajta, és hanyagul himbálódzott nyakán egy orvosi fülhallgató.

– Készüljetek – szólt az anyukának, és megcsókolta az arcát. – Mindjárt hozzák a babát. Rögtön jövök, csak leteszem a köpenyt, és átöltözöm.

Az édesapa adjunktusként dolgozott a szülőotthonban. Éjszakai ügyeletes volt. Véget ért a szolgálat, haza tudta vinni végre családját.

– Tessék, anyuka, a gyermek!

Csak azt érezte, hogy lehuppan. Ismerős volt ez a huppanás. Akkor érezte, amikor azt a puha valamit a szájába nyomták, és az az édes nedű lefolyt a torkán. Amikor nagyon éhes volt, türelmetlenül harapdálta azt a valamit. Idővel rájött, hogy azt szívni is lehet, és akkor csak úgy dől a szájába a lé. Azt is tapasztalta, hogy ha nagyon türelmetlenül szívja, amit a szájába nyomnak, az a kedves arc változik, és olyan nyöszörgő hangot ad, amilyet ő szokott hallatni, ha valami nem kellemes. Valójában azt a kedves arcot elég elmosódottan látta, talán inkább csak érezte, hogy bízhat benne, ahogy most is, amikor becsomagolta valami szőrösbe. Amikor az az arcához ért, új érzéssel gyarapodott. Csiklandozta az a valami, mosolyra késztette, aztán már alig látott ki belőle.

Hirtelen felemelkedett, határozottabb, biztonságosabb érzés kerítette hatalmába, és homályosan egy új arc és más hang imbolygott vele. A végtelennek tűnő térből hirtelen beszűkült a világ. Szinte sötét lett. Megint új hanggal találkozott, felbúgott, brummogott, és rázkódott, nem volt rossz érzés, elaludt.

Valami nagyon kezdte csípni a popsiját, és nem volt kellemes szaga. Egy darabig tűrte, aztán kitört belőle az elégedetlenség. Szeme tágra nyílt, vizecske csurrant ki belőle, és legördült a párnájára. Keze-lába kapálózott, már szabadon mozgott, nem volt beszorítva. Ez némiképp megvigasztalta. Nem kellett sokáig oákolni. Jött a kedves arc. Érezte, hogy a levegőbe repül. Egy kemény, furcsa szagú akármire tették. Kicsomagolták. Kellemes simogatást érzett, és elmúlt a csípő érzés. Illatos ragacsot kent a kedves arc a testére, visszakerültek rá a ruhadarabok.

Már nagy rutinnal kapta szájába azt a puha, rózsaszín kupacot, és szívta az éltető nedűt.

Napról napra jobban kirajzolódtak a körülötte lévő tárgyak vonalai. Színeket látott, különféle formájú valamik lógtak felette, s ha sikerült kezével eltalálni, zörögtek, csörömpöltek, és ez nagyon izgalmas volt.

A világ felfedezésével teltek napjai. Rádöbbent arra, hogy ami állandóan, szinte összevissza kalimpál, az hozzá tartozik. Megérzi, ha ütögeti a felette himbálózó tárgyakat, olykor már sikerrel próbálta megfogni őket, jó érzés volt. Tisztán látta azt a kedves arcot, és már megismerte, sőt másoktól meg tudta különböztetni a másik arcot is, aki pityergős napjain felvette és álomba rázogatta.

Napok, hetek, hónapok suhantak, a világ egyre színesebben, ezernyi formában vette körül. Olykor sok volt és fárasztó a dolgokat felismerni, megjegyezni. A tapasztaláshoz mindent bevetett. Kezébe fogta, megtapogatta a tárgyakat, egyik sima és gömbölyű volt és szinte kínálkozott, vegye a szájába, volt jóízű és volt keserű, a keserűt eldobta. Voltak szögletesek, könnyűek és nehezek, némák és zörgők, jó ízűek meg furcsák, íztelenek és édesek, de amit igazán meg is lehetett enni, azokat a dolgokat a kedves arc szokta a kezébe adni, vagy a szájába tömni, miközben mondogatni szokta, hogy hamm, vagy hami-hami.

A legdurvább élmény az volt, mikor a kedves arc sárga, vagy zöld színű pépet próbált bekanalazni a szájába. Hiába volt az összeszorított ajka. A kedves arc, bűvészkedéssel, számára fel nem fogható hanghalmazzal csak bekanalazta azt kiköpnivaló trutyit. Persze gyakran végződött úgy a kaland, hogy nagyot fújva vagy prüszkölve a kedves arcra zúdította, ami a szájában volt. Ilyenkor érezte, hogy a kedves arc haragszik, de befejeződött a kajatömés.

Fordult az évszakok kereke. A következő havazásnál már ülni tudott, s ha kivették az utálatos rácsos világból és letették a nagy térségbe, ami szőrös volt és mindenféle színes alak mintázta, amit hiába próbált megmarkolni, nekilendült, négykézláb olyan gyorsan mászott, hogy a kedves arc meg a másik alig tudta utolérni és felkapni.

A ketrecében a rácshoz mászva és megkapaszkodva a gurigás oszlopokba addig húzódzkodott, addig erőlködött, míg egyszer csak sikerült felállnia. Elégedetten nyomta kis állát a rácsokat lezáró korlátnak, nagyot blablázva. Látva a sikeres manővert, a kedves arc sikongott és összeütögette a tenyerét, amivel ki szokta kapni a ketrecesből.

Majd minden nap a kedves arc sok időt töltve vele, mindenféle hangokat döngicsélt. Érezte, hogy ösztönösen utánozza a hallottakat. Ez eleinte nem sok sikerrel járt, amit visszagügyögött, más volt, ezt ő is tapasztalta, de hogy miért, pedig nagyon igyekezett, végül is nem tudta.

Egyik nap a kedves arc, meg a másik új játékot akartak vele játszani. Leültek közel egymáshoz. A kedves arc kivette a kóterből, földre állította, két kezét fogva a másik arc felé fordította. Picur nem tudta, mire megy ki a játék, így a biztos földre pottyanást választotta. Majd a másik arc nyújtotta felé két ujját, amibe belekapaszkodott és felhúzta magát, sikerrel. Most a kedves arc nyújtotta felé két ujját, ő pedig ösztönösen érezte, hogy meg kellene fogni azt a két ujjat, de, de, de, messzinek tűnt a kedves arc két ujja, meg félt, ha a másik arc két ujját elengedi, menthetetlenül újra a földre huppan. Ügyetlenül tett egy lépést, majd elengedte a két kis markával szorított ujjak egyikét. Nyúlt a kedves arc ujjáért, de az még mindig messze volt. Nagy elhatározással elengedte a másik ujjat is, nekilódult, egy-kettő-három lépést tett, és gyorsan elkapta kedves arc ujjait. A kedves arc felkapta, magához ölelgette, mindketten, a másik arc is, hangoskodtak, és mindketten összevissza nyálazták. Érezte, hogy nagy dolgot hajtott végre. A kedves arc és a másik viselkedéséből sugárzott a melegség, a gyöngédség, és ez jó volt. Az izgalomtól kipirulva a kedves arc ölében elaludt.

Azzal múlatta az időt, hogy megpróbálta a rácsokon túldobálni a körötte lévő játékokat, nem nagy sikerrel, mert a rácsokról visszapattantak. Nem értette, miért, sikongatott, meg paskolta a lábát, gügyögés jött rá. Csak úgy gyömöszölte ki a száján a mindenféle hangokat, miközben felfigyelt, hogy a kiejtett hangok hasonlítanak arra, amit a kedves arc annyiszor gagyogott neki: mamma, mamma, mamma. Mamma, figyelt fel a kedves arc, aki fehér anyagokat rakosgatott és hajtogatott össze, olyanokat, amit a lába közé szoktak begyűrni. Megint érezte, hogy valami jót sikeredett tennie. Mamma, mamma tanulta meg, és nem telt bele sok idő, arra is rájött, hogy az édes arc a mama.

Az első szó után sokkal könnyebben ment a többi. Nagyon gyorsan tanulta meg a szavakat, és gyorsan tudta őket társítani az őt körülvevő tárgyakhoz. Azt is felismerte és megjegyezte, hogy a másik arc a papa. Jó érzés volt egyre többet tudni a világról, már nem gagyogott, hanem beszélt, meg tudta értetni magát, ha éhes volt, ha álmos volt, vagy a mamát-papát hívta, mert játszani akart, meg tudta mutatni, hol fáj valami. Képes volt szólni, hogy pisilni vagy totyózni kell. Néha nem sikeredett időben szólni, és akkor a mama kedvesen megdorgálta, de ez egyre kevesebbszer fordult elő. Ennek nagyon örült, hiszen megszabadult a lába közé gyömöszölt fehérségtől, ami szétfeszítette a két lábát, és nehézkessé tette mozgását. A mama reggelente mindig dicsérte: jó kisfiú voltál, nem pisiltél be. Tudott totyogni, nem négykézláb, hanem két lábbal zötykölődött a hatalmas szobákban. A legnagyobb szobában szoktak étkezni. Csodálatos, hatalmas asztal volt a teremnyi szoba közepén, s bár megszámolni még nem tudta, de nagyon sok nagy ember ülte olykor körül. Némelyek olyan ruhába öltöztek, ami nem takarta lábukat, mint a mamának. Az asztal hatalmas alja sokáig volt a birodalma. Bevackolta magát, kincseit odahordta, és eldugta. Még a nem kívánt darabos ennivalót is el lehetett rejteni, akár később meg is enni. Belül körben az asztal belső szélén perem húzódott, elég széles és magas, olyan hosszú, mint körben az asztal. Ez volt a rejtekhely.

Új jövevény. Hugica.

Jövevény érkezett. A hálószoba, ahol a mama és apa ágya állt, egy kis ággyal gyarapodott. Benne egy óriási, fonott vesszőkosárban kisbaba nyöszörgött. Majdnem olyan, mint ő volt, de mégsem.

Másként nyafogott, oázott, mint ő, legalábbis emlékei szerint. Ami zavarta, hogy a mama és a papa úgy el voltak foglalva a jövevénnyel, hogy szinte észre se vették, hogy ő is létezik. Ez új volt. Ez rossz érzéseket váltott ki belőle. Először duzzogva bevonult a sarokba, vagy hosszú időre a birodalmába az asztal alá vackolt, de semmi eredmény. Akkor taktikát váltott, és megpróbált az új jövevény kiságyába mászni, amit persze rögtön megakadályoztak. Annyit azonban elért, hogy a mama kivette a kosárból a jövevényt és megmutatta. Testvérkéd, hugicád, mondta anya. Majd neked kell rá vigyázni, ha felnősz, mert te vagy az idősebb. Nos, ebből a hablatyolásból nem sokat értett. Megfogta a jövevény örökmozgó kis kezét, jó érzés volt, de amit a mama mondott, továbbra sem fogta fel. Na, jó, ezentúl ketten leszünk, és téged kényeztetnek, összegezte magában a történteket.

Forgott az időkerék, kétszer is eljött a havazás időszaka. Már nem csak ő, hanem Hugica is két lábon közlekedett. Hugicának nem volt birodalma, de voltak szépruhás babái, amit a mamával vetkőztettek-öltöztettek, és amit nagyon irigyelt az elsőszülött, de semmiképp nem kapcsolódott be a játékba. A jövevénynek voltak lábosai, kanala, villája, pohara, egy csomó apró dolog, amit a báty szerint izgalmasan szét lehetett dobálni. Ilyenkor a Hugica iszonyú visításba kezdett, ami hangos, keserves sírásba torkollt.

Sosem értette, miért kell sikítozni. Persze, ahogy meghallották Hugica jajveszékelését, apuci vagy anyuci rögtön ott termett, felkapták hugicát, miközben vigasztalták, jól megszidták az állandó bajkeverőt. Amikor a világ lecsendesedett, csúfolni kezdte hugicát, síró-pityogó, síró-pityogó, és nyomatékul megráncigálta Hugica göndör fürtjeit. Újra kitört a háború. Apuci vigasztalta kislányát:

– Miért nem a babáiddal játszol? Ne szipogj, semmi baj.

És egy cuppanós pusszancsot nyomott Hugica dundi kis pofájára, amit Hugica nyomban legyalult pofijáról.

– Haszontalan vagy és utálatos! – vágta oda apuci a fiának, és kivitte a szipogó, nyafka masinát a szobából. A fiú arra is rájött idővel, ha szekírozta hugicát, és ezt oly sok módon tudta művelni, és apu nem volt otthon, anyu mindig mellé állt, leteremtve hugicát, hogy hagyja már abba a nyafogást. Ha apa volt otthon, akkor hugicát vigasztalták a lehetetlen kölyök miatt.

De eljött végre a megbékélés pillanata a báty és Hugica között.

Ha Hugica megpróbált bejutni a birodalomba az asztal alá, a báty némi hajrángatással megakadályozta, Hugica erre eszement nyivákolásba kezdett. Ilyenkor apa vagy anya ölbe kapta hugicát, és dorgálta:

– Miért kell neked ehhez az undok bátyádhoz bemászni? – és kivitték a szobából.

Hugica rájött arra, hogy nyivákolással sosem jut a birodalomba, ezért hagyta megrángatni a haját, sőt még röhögcsélt is rajta. A báty ezt jónéven vette, és beengedte az asztal alá. Mindketten átadták magukat az együtt játszás örömeinek, ráéreztek a társas viszony előnyeire.

Persze egy percig se gondoljunk felhőtlen testvériségre.

Egy meleg nyári napon Hugica babázott a szobában. Az ablakok tárva, hogy elviselhetőbb legyen a hőség. A kedves báty viszont hajóskapitányt játszva Hugica összes játékát kidobálta az ablakon keresztül az udvarra, miközben kiabálta, hogy süllyed a hajó, meneküljetek. No, hugicának se kellett több, a vízbefúlók rikoltozásának fegyveréhez folyamodott, amire összefutott a ház. Akarattyai nagyi összecsapva két kezét sipítozta, már megint ez a vásott kölyök, apa, anya viszont alig tudta visszatartani nevetését, mire ők is megkapták a magukét, hogy lehet ezen nevetni, milliószor mondtam, nem tudtok gyereket nevelni.

Dióültetés zsákostól

Ősz volt, a vén diófa levelei sárgultan csimpaszkodtak száradó kocsányaikba. Imitt-amott az ágak végiben elárvultan lógott egy-egy, a széltől még fent maradt, repedezett, barnás csuhéjú dió. Hugi is meg a bátyja is kaptak az akarattyai nagypapától egy-egy kis zsákocska akarattyai diót. A fiú még aznap megtörte és elfogyasztotta a kis zsákocska diót. A hugicának, a takarékoskodónak egy hét múltán is fél zsákocskányi megvolt még a dióból.

– Hugica, látom, sok diód van – kezdte simulékonyan a báty –, de nem akarod, hogy akár még egyszer annyi legyen?

– Nagyon is akarom – mondta Hugica.

– Te tudod, mit kell tenni ehhez?

– Persze, olvastam apa könyvében.

– Nem is tudsz olvasni! – replikázott Hugica.

– Jó, nem tudok, de olvastam a képekből. Ne akadékoskodj, gyere velem! – azzal kimentek az udvarra a vén diófa alá. – Látod ezt a fát? Rengeteg diót termett. Elássuk alá a zacskó diódat, azok kikelnek, és sok diót teremnek

– Jó! Próbáljuk meg.

Zsákostul ásták el a diót, amit másnap korán reggel a bátyja kiásott, és élvezettel elfogyasztott.

Hugica minden reggel kiment a fa alá és várta, hogy kikeljenek a diók. De azok csak nem keltek. Szomorúan ment az akarattyai nagypapához és elpanaszolta.

– Biztos valamit nem jól csináltunk, mert nem kelnek a diók, nagyi.

Akarattyai nagypapa megfogta Hugica kezét, kimentek a diófához, nagypapa elkezdett ásni, ahol Hugica mutatta, de se dió, se zsák nem volt. Kiderült a turpisság. A bátyja megúszta egy újabb vásott kölyök címmel, Hugica meg kapott egy újabb zsákócskányi diót, amit többé nem bízott a bátyjára.

A következő napon Hugica volt a soros bajkeverő. Látta a bátyját kijönni az udvarra, gondozott fehér ing, amolyan borsózöldes stájer nadrág, fehér, hosszú harisnya, meg makulátlanul fényes szandál kíséretében. Nem mondhatnám, hogy a báty egy piperkőc volt, de az udvarban úgy járt-kelt, mint egy fejedelem, kényesen ügyelte, hogy semmi homok, kosz ne kerüljön ruhájára. Hugica a homokozóban éppen sárvacsorát főzött. A menü: ízletes, ragacsos, agyag gombóckák, vizes homokból gyúrt nokedlivel, akáclevél salátával tálalva. Amint a báty közeledett, kész volt az ördögi terve.

– Jaj de jó, hogy itt vagy, bátyus, ép kész lett az ebéd, meg is kínállak.

Azzal fogta az agyag gombócokat meg a sárból gyúrt nokedlit, és megdobálta vele a bátyját. A bátyját teljesen letaglózták a váratlan események. Hirtelen azt se tudta, mitévő legyen. Kezdte ruhájáról leseperni kezével a sarat, aztán, mint akinek elment a jobbik esze, oroszlánüvöltésbe kezdett, hogy a szomszédok is átrohantak, mily rémség történt a gyerekekkel. A szomszédok aggódó arccal tudakolták az üvöltés valódi okát, közben a házból is kiszaladtak. Hugica jobbnak vélte, ha eltűnik. Apa és anya rögtön felfogta a történteket, megnyugtatták a szomszédokat, kézen fogták a csupa sár gyereket, ruhástul beállították a fürdőkádba, bőségesen zuhanyozták, miközben rétegenként szabadították meg sáros gönceitől.

Hugica akciója után pár napig mosolyszünet volt, és nem mehetett az asztal alatti birodalomba. Persze ez sem tartott örökké, Hugica egy félig megrágott mogyorós csoki árán békét tudott kötni.

A háború

A Hugica és a bátyja aznap szokatlanul nem szekírozták egymást, sutyorogva bújtak össze az ebédlőasztal alatt, ösztönösen feszültséget, némi félelmet éreztek. A felnőttek sugározták magukból. Szavaik között állandóan ismétlődött a „háború” szó, amit nem értettek. Csak azt értették vagy inkább megérezték, hogy ez nagyon rossz dolog.

Szokásukhoz híven az asztal alatt játszottak a nagyszobában, mikor hatalmas durranások, robajok, felüvöltő hangok, süvítő berregések verték fel a délután békéjét. Olykor az ablakok is vitustáncot jártak. Anya berohant, látva a gyerekeket az asztal alatt, ő is bebújt hozzájuk. Összebújtak. Ezek a borzalmas sipítások a szirénák, mondta anya, arra figyelmeztetik az embereket, hogy vigyázzanak, bújjanak el biztonságot adó helyre, mert gonosz ellenségek támadnak, rombolják a házaikat. Azt, hogy a sziréna ad ilyen veszett hangot, megértették. Félelmetes volt, de amit anya még hozzáfűzött, azt nem értették.

Újabb sivítások, dörrenések hallatszottak, aztán csendes lett minden. A szirénák újra felbőgtek röviden, kicsit másképp. Anya azt mondta, most azért bőgtek fel, mert elmúlt a veszély, s még hozzátette: egyelőre.

Kibújtak az asztal alól, kinéztek az ablakon. A templomtéren sok ember verődött össze, egymás szavába vágva szinte kiabáltak.

Megérkezett apa, magával hozta az akaratyai nagypapát és nagymamát, akik még mindig könnyeiket nyelték.

– Mindenünk odaveszett. Lebombázták az iskolát a Kossuth Lajos utcában.

A fél iskola falai megroggyantak az emeleti részen, ahol az iskolaigazgató lakása volt, leomlottak a szobák külső falai. A nappalinak a fele, a hálónak a negyede maradt éppen. A szobákban lévő tárgyak sokasága aláhullva, a törmelék gyomrába került.

– Jézusom! – fogta a fejét két keze közé anya.

– Úristen, még nincs is itt a háború.

Apa nyugtatta őket. Később derült ki, már a háború után, hogy ez egy megrendezett, provokatív támadás volt. Felségjel nélküli német gépek hajtották végre azért, hogy Magyarország belépjen a németek oldalán a háborúba. De ez akkor még nem történt meg. Horthy Miklósnak, Magyarország kormányzójának és a táborába tartozó politikusoknak nagyon gyanús volt ez az értelmetlen, és a Szovjetunió számára semmi érdemlegest nem jelentő támadás, de nem voltak abban a helyzetben, hogy a németek felé akár kétkedésüknek is hangot adhattak volna. Az értelmetlen támadás nyitott kérdés maradt.

A gyerekek megszeppenve csak azt tudták, hogy nagy baj történt.

A nyugtatások, panaszos szeppenések, szitkozódások közepette csörgött a kapucsengő. Valaki beszámolt, mit sikerült a romokból kimenteni, és azt ideszállítják még ma. A nagypapa Opel Olympia gépkocsija is megmenekült a garázsban.

Nyáron Zsorzs Pali bá’-val, az iskolaszolgával általában ketten mentek Balatonakarattyára az autóval. Hugicára Erzsébeten az Ómami vigyázott. Félúton, az országút szélén meg kellett állni, mert az emelkedőn felforrt a hűtővíz. Pali bácsi ilyenkor kinyitotta a gépháztetőt, hadd szellőzzön. A fiú imádta a meleg motor benzinnel keveredő illatát, ami a motorház alól ilyenkor kiszabadult. Az országút padkájára szoktak telepedni, az autó takarásában, árnyékban. Pali bá’, hogy az időt elcsapja dudorászni, énekelgetni szokott. Zsorzs egyik kedvence volt ez az együgyű dalocska:

Kerek ez a zsemlye,

Nem fér a zsebembe.

Kétfelé kell vágni,

Úgy kell megpróbálni,

Hátha beleférne.

Kétfelé kell vágni,

Úgy kell megpróbálni,

Hátha beleférne.

Akarattyai nagyapáék másodszor vesztették el, amijük volt. Nagyapa Szabadkán született és élt, tanítóként. Nagymamával, Stolte Kunike Annával a véletlen hozta össze. Stolte Kunike Anna a családjával akkoriban Palicson nyaralt. Egyébként Párizsban laktak az Eiffel-torony lábánál. Nagyapa szerint Anna beképzelt hölgy volt nemesi származása miatt, de az öreget ez nem zavarta.

Stolte Kunike Dagmare, Anna édesapja, jómódú osztrák nagykereskedő család egyszülött fiacskája Párizsban tanult a kereskedelmi főiskolán. A Quartier Latin-ben őgyelegve diáktársaival lett figyelmes a kissé affektáló, raccsoló, de amúgy nagyon vonzó szőkeségre. Szerelem első látásra. A szőkeség családja némi rosszallással fogadta ezt a polgári fiú iránt táplált szerelmet, mivel a lány szülei ősi nemesi vért hordoztak ereikben, de a fiatalok nem törődtek a szülők rosszallásával, festői kilátású, a falakat borító tapéta alatt meghúzódó néhány poloskás padlásszoba bérleményébe költözve elég hamar gondoskodtak az utódlásról. Következésképpen célszerű volt mielőbb megszervezni az esküvőt. Az esküvőt követően hét hónapra született épen, egészségesen, kékvérűen, nem éppen gazdagon, de nem is szegényen, Stolte Kunike Anna Irina, Rosalinda, Heléne, Mária Alexa. A nemesek hóbortjába tartozott, a közpolgároktól eltérően, hogy több nevet is adtak az újszülöttnek, aki persze ettől nem lett nemesebb például egy mezei tanítónál.

Nagyapa és Anna „összeesküvése” kísértetiesen másolta Anna szüleinek egybekelését. A Stolte család a középosztály tagjaként a nagyburzsoáziához képest lecsúszott körülmények között élt. A nagyvilági életet, a nagyszámú fogadásokat, a bálok rendezését nem engedhették meg maguknak, de számíthattak bizonyos körök meghívására. Azért napi anyagi gondokkal nem küszködtek. A birtok jövedelméből a középnemesek életmódját élték, rendszeresen törlesztették adósságaikat, hogy újabb adósságokba keveredjenek.

Nagyapáék viszonylag jómódú, értelmiségi, ízig-vérig polgári családban éltek, ahol a tanári foglalkozás apáról fiúra szállt. A társadalmi osztálykülönbségek dacára, ami manapság már egyre kevésbé számított, gyorsan döntöttek: az elutazás helyett jött az esküvő.

Az ifjú ara vonzódásának egyik nem elhanyagolható eleme nagyapa tutyimutyisága volt. Mint tanár, mint iskolaigazgató határozott volt, tekintélyes, és szerethetően igazságos, kemény, de a leendő feleség vonatkozásában ő volt az „ahogy akarod, drágám, igazad van, drágám, úgy lesz, drágám”.

Nagymama, azaz az ara, nevén nevezve Anna, búzavirág kék szemű, kifogástalan alakú, magas, göndör-szőke, kifejezetten vonzó hölgyemény volt, kinek jelleme némi rosszindulattal, akarnoksággal, afféle női intrikusi hajlammal volt fűszerezve. Anna szépségét sokan irigyelték nagypapától, természetét azonban senki sem. Előszeretettel igyekezett nagyapa háta mögött összeugrasztani a tanári kar női tagjait.

Az első világháborúban véghezvitt hőstettéért nagyapát vitézzé avatták, mely cím örökölhető volt.

Az első világháború befejeztével, amikor kihirdették a trianoni békeszerződést, többek között Szabadkát és Palicsot is elcsatolták Magyarországtól. Az ott élő magyarokat egy kézitáskányi holmival kizavarták az országból, házukat, vagyonukat elkobozták.

Pestszenterzsébeten megtelepedve a polgármester kinevezte nagyapát a polgári leányiskola igazgatójává. A tanárok, tanárnők pláne, de a diákok is szerették. Nagyapa az iskolaigazgatói honoráriumból építette apáéknak az erzsébeti házat, amiben a család lakott, és amibe most ők is beköltöztek a romokból megmaradt holmijukkal.

Nem maradhattak sokáig. Egyre közelebb került a háború. Az iskola újraindítását a polgármester a jobb időkre felfüggesztette, ezért úgy döntöttek, biztonságosabb, ha leköltöznek Balatonakarattyára, a nyaralóba, ami az erzsébeti házzal egy időben épült.

A kórházvonat

Hitler zsoldosai felperzselték Európát, megszállták vagy csatlóssá tették az európai országokat. Angliát nem tudták maguk alá gyűrni.

Kompromisszum árán, amit mások árulásnak tituláltak, a megszállást megúszta fél Franciaország.

Hitler hadüzenet nélkül villámháborút indított a Szovjetunió ellen. Ez volt a Barbarossa hadművelet. Magyarország, Románia belépett a háborúba, Hitler csatlósaként.

Apát, orvos lévén, no meg tekintettel örökölt vitézi címére, a hadsereg déli kórház-szerelvényének parancsnokává nevezték ki. A szerelvény állomáshelyének Erdélyt, pontosabban Hargita megyét, Csíksomlyó és Csíkszereda térségét jelölték. Apa Erdélybe hívta anyát és a gyerekeket, mivel ott nem voltak harci cselekmények, és éppen elfértek a vonaton, a lakókocsiban. Gyönyörű volt a havasi táj, a befagyott Csorba tó, a halott, vízből ágaskodó fákkal. A szerelvény a vasútállomástól kissé távolabb álcázva, egy mellékvágányon vesztegelt, egyelőre sebesültek és feladatok nélkül.

Olykor két megtermett muraközi húzta négyüléses szánkó jött apáért, anyáért, meg a gyerekekért. Erdélyi orvos családoknál vendégeskedtek. Három gyönyörű lány tette nekik a szépet. Mindegyik ölében szívesen fészkelődött a fiú, míg Hugica inkább a pajkos kiscicákkal játszott. A felnőttek beszélgettek, boncolgatták a kiszámíthatatlan jövőt. Jófajta vörösbor, falusi, félig nyers füstölt soka, főtt tojás, hagyma, nagy lukacsos, deréknyi fehér kenyér kínálta magát az asztalon. Az evést abbahagyva römiztek, már amennyire a gyerekhad zaklatásától lehetett. Észre sem vették, és beszürkült az este. Befogták a lovakat, röpült velük vissza a sziszegő havon a szán.

Aztán komolyabbra fordult minden. Anya és a gyerekek elköszöntek apától, és Akarattyára utaztak. Vaskályhában duruzsoló, ki-kicsapó pirosló lángok keltette melegség fogadta őket. Nagyapa Enyingről biciklivel hordta naponta a finom tejet. A pékhez pár perc alatt végig lehetett gyalogolni a falun. A húsról, tojásról mindenki a kertjében nevelt csirkékkel, tyúkokkal, gondoskodott. Egyik nap, épp hogy megérkezett a friss tejjel nagypapa, karszalagos katonák jelentek meg. Elrekvirálták nagyapa Opeljét a hadsereg számára. Figyelmeztették anyát, jobb, ha a gyerekekkel elhagyja az országot, mert itt cudar világ vár a nőkre.

Oly hirtelen jött, hogy a gyerekek észre se vették, hogy Anyácska nagy hasa eltűnt, és egy nyivákoló pólyacsomagot szorongat magához. Ahányszor nagyapa, vagy nagyanyó elment a nyivákoló pólyát babusgató anya mellett, megálltak, valamit simogattak a pólyában és gügyögtek mindenféle butaságot,

– Tyütyülű pütyülü, hadd lássam, hogy mosolyog ez a baba!

Vagy:

– Jaj, de szép ez a baba.

Vagy:

– Tiszta apja ez a gyerek.

Hallották, hogy Keneséről szokott átlátogatni a háziorvos, karcos hangján szokta dörmögni anyácskának:

– Minden rendben, anyuka, nagyon életre való a kis úrfi.

Nagyapa pedig a búcsúzásnál néhány tojást meg egy csirkét csomagolt fizetségül a bácsinak.

Vasárnap történt. Vasárnap, mert óránként harangoztak a nyitott hajójú templomban, ami az öreg szilfa társaságában az országút túlpartján várta a misére igyekvőket. Nagyapáék is elmentek. Mindenki azért imádkozott együtt a pappal, hogy hamar vége legyen a háború borzalmainak, és a fronton harcolók épségben térjenek meg szeretteikhez.

Aztán anyácskáék búcsút vettek nagyapától, nagymamától, kimentek a vasútállomásra. A marhavagonokból álló szerelvény a pályaudvaron állt, a mozdony türelmetlenül dohogott, sziszegett, pöfögte a füstöt meg a fölösleges gőzt. Csak anyácskáék szálltak fel az állomáson.

Sebesült katonák közé besegítették a családot az egyik marhavagonba. A szerelvény Ausztriába tartott, sebesült katonákat vitt a hátországba, kórházi kezelésre, rehabilitációra. A padlóra szalma volt szétterítve, azon hált mindenki. Végtelen hosszúnak, fárasztónak érezték az utat, míg végre puskás katonák felnyitották a vagon ajtaját. A vonat kis hegyi falu nyúlfarknyi állomásán állt meg, amíg anyáék leszálltak. A katonákkal a vonat tovább pöfögött.

Nem anyáék érkeztek elsőnek a menedéket adó helyre, korábban már több, gyerekes magyar család – általában katonatisztfeleségek a gyerekeikkel – menekültek ide hasonló módon.

Menekülttábor

Hétágra sütött a nap, a levegő friss, jóillatú volt. A jellegzetes faházakból sorakozó települést sűrű, méregzöld fenyves, hófödte hegyoldalak kerítették, melyből, mint a lyukas nadrágból a rossz kölyök térde, ki-kibukott a barna és fehér sziklák meztelenje. Szerencsére Anyácska tudott keveset németül, így a tanyasiakkal megértette magát. Barátságos nénikéhez kerültek. Két ágyat toltak össze, itt aludtak hárman, meg a pólya. A ház körül kecskék harapták a dús füvet, tyúkok káráltak, kakasok kukorékoltak, pelyhes sárga kis gombócok totyogtak büszkén tipegő, barnás zöld tollazatú anyjuk után. Körbefogtak egy lapos fa vályút, csócsálni kezdték nagy élvezettel gágogva az apróra vágott, korpával vegyített kotyvalékot. Kicsit lejjebb, deszkából tákolt kaptárokban méhcsaládok laktak. Ki-be szálldostak, szorgosan gyűjtve a virágok nektárját Nem szabadott odamenni, nehogy megcsípjenek a méhek. Persze ki nem fogadott szót? Hugica. Két méhecske is fullánkot küldött kis karjába, ami ettől kétszeresére dagadt. Hűs patakvízzel borogatták, hamar elmúlt a fájdalom. Ez volt az első eset, hogy Hugica nem óbégatott, csak szipogva nyelte könnyeit, talán a néni dorgálásától tartott, ami elmaradt.

A ház mögött valamilyen bánya létezhetett a hegy gyomrában, rozsdás, horpadt csillék sorakoztak rozsdásodó vágányokon. Mivel a faluban nem volt férfi, a bánya sem dolgozott, a lejárat sötéten ásított, majd úgy maradt – minden férfit, fiút elvittek katonának.

A menekült gyerekek hamar összebarátkoztak. Úgy nagyjából egyívásúak lehettek. Játszottak a kongani is elfelejtett üres csillékkel, egymást tologatták, színes kavicsokat gyűjtöttek, gombáztak az erdő avarjában. Elkerülték a sötéten mélyülő bányát, számukra hála Istennek, félelmetes volt.

A tanyák végében a sebes sodrású, pár arasznál nem mélyebb patakocska táplálta a jéghideg, kristálytiszta vizű hegyi tavacskát. A hegyekről lecsúszó, állandó gyenge fuvallatban a tó mélykék tükre folyton borzolódott. Férfiak nem lévén, az asszonyok meg tanultak pecázni. Jóleső volt a zamatos, zsíros hal húsa az asztalokon. A pecázást Anyácska is megpróbálta, nem sok sikerrel. Ő inkább a kecskefejésben jeleskedett. A gombagyűjtést mindenki művelte. Rengeteg jófajta gomba bújt meg a vastag avarban. A megszedett gombát a falu legöregebb anyókájának szokták megmutatni, aki kiválogatta a mérges gombákat. Ha sok gombát találtak, amit nem tudtak megenni, ecetes vízben elrakták jobb időkre, vagy tálcákra a napra rakták szárítani.